Miután Kádár Jánossal kapcsolatban ahány ember szólalt meg, annyi féle módon elevenítette fel a történelmi ismereteit, én most erős jobboldali meggyőződésem ellenére is arra vállalkozom, hogy elfogulatlanul vizsgáljam meg a személyét.

Az életút 

mint a vadalmaÖnmagában az, hogy Kádár a politikai aktivitása kezdetén a munkásmozgalmi csoportosulások körében látta értelmét tevékenykedni, nem ad okot arra, hogy elitélően nyilatkozzunk róla, elvégre a mai fiatalok közül senki nem tudhatja, hogy az adott korszakban hogyan reagált volna az aktuális ideológiák harcára. Ne feledjük, ekkortájt sokkal könnyebb volt elhitetni az emberekkel, hogy a megtapasztalt gondjaik az 'osztályharc' sajátosságaiban gyökereznek. Egyrészt a megvalósult baloldali irányításból csak Kun Béla tiszavirág-életű vérontása alapján lehettek kósza elképzeléseik, melyet utólag könnyen lehetett egyszerű hibaként kommunikálni, másrészt a szociáldemokrata mozgalom gazdasági szempontból ugyanabban a szocializmusban látta a megoldást, mely később a tagságát szintén a munkásnegyedekből szerző Szálasi Ferenc nyilaspártjának is központi elemét képezte, még ha ők a szocdemektől élesen eltérő törésvonalak mentén képzelték is el a harcukat. A szociális érzékenység gondolata a politikai paletta majd minden oldalán fontos elemet jelentett, az pedig, hogy ennek a megvalósíthatóságát ki melyik párt zászlaja alatt vélte megtalálni, ebből a szempontból talán részletkérdés is.

Ugyanígy nem lehet felróni Kádárnak azt sem, hogy a háború után learatta az illegalitásban elvetett társadalmi kapcsolatainak gyümölcsét, és - talán eleinte szívből jövő meggyőződéssel - a személyes karrierépítés követelményeinek megfelelően szervezte meg a párton belüli tevékenységét. Egy nagy adag jóindulattal talán még a nevéhez köthető beszolgáltatásokat is felfoghatjuk a történelmi meghatározottság miatt amúgy is adoptált kommunista rendszerre való áttérés egyik szükségszerűen velejáró logisztikai mozzanatának, melyet, ha esetleg ő nem, valaki más mindenképpen bevezetett volna. (update: Az 1956 előtti szerepéről kicsit bővebben itt írok.)

Furcsa módon még az 1956-os események első napjai miatt sem ítélhetjük el, hiszen származnak tőle olyan nyilatkozatok, ahol az aktuálisan zajló eseményeket a bátor fiatalság forradalmi tettének minősíti (hozzátéve persze, hogy egyes 'nemkívánatos elemek' rá kívánnak épülni a szabadságharcra, és kedvezőtlen irányba akarják terelni azt). Bár azzal együtt, hogy forradalmi minőségében ismerte el az eseményeket, hazug módon megpróbálta erőltetett differenciáltsággal bemutatni a szereplőit, ez, mivel az adott helyzet akkor szó szerint bármilyen végkifejletbe torkollhatott, még mindig olyan körülmény, mely nem feltétlenül vethető a szemére.

Vajon mikor csábult el a gonoszoknak?Nem tudni, mi volt az a pont, ami után végletesen magával ragadták őt a sötétség erői. Ahhoz képest, hogy korabeli beszámolók tanulsága szerint, amikor egy forradalmár elmondta neki, az oroszok milyen kegyetlen módon mészárolták le néhány órával korábban ártatlanok tucatjait, és hogy Kádár még arról biztosította ezt a magyar hőst, hogy személyesen gondoskodik róla, a ruszkik ezt ne ússzák meg szárazon, igen erős kontrasztot jelentett, amikor napokkal később már mint az orosz 'rendfenntartó' vérontás megrendelője szólt az ország nyilvánosságához.

Kádár kétség kívül akkor járt volna el helyesen, ha  nemet mond a szovjet vezetőség ajánlatára, és akár a halált is vállalva megtagad minden, a magyar néppel szembeni együttműködést. Ő mégsem ezt választotta. Ez óriási hiba volt, de még mindig magyarázható lenne egyszerű gyarló félelemmel, ha nem ismernénk a későbbi megtorlások időszakát. De ugye ismerjük.

A 229 megkínzott magyar forradalmár halálos ítéletének aláírását nem mentheti semmi. Az összekötözött, arccal a földdel jeltelen sírba vetett magyar emberek felkötése, és meggyalázása olyan szörnyű bűn, amiért Kádár sokkal kegyetlenebb halált érdemelt volna, mint Ceaucescu. (Arra, hogy még a végtisztességet sem adták meg a pesti srácoknak, a hozzátartozóik is csak a rendszerváltás után döbbentek rá.) Egy szemét gyilkos soha nem érdemli meg, hogy békésen, saját ágyában, párnák közt haljon meg. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy 1989-ben Kádár megbomlott elméje tisztességtelenné tett volna minden, egészséges emberekre szabott jogi eljárást vele szemben.

Van azonban itt egy olyan körülmény, ami sajnos elég erősen árnyalja a képet ahhoz, hogy a felmérések szerint a magyar emberek több mint 50%-a látszólag jó okkal ítélje meg pozitívan Kádár történelmi szerepét. Ahogyan Schmitt Mária fogalmaz, ha a '60-as évek elején eltűnik a párt éléről, akkor a történészeknek nagyon egyszerű dolga lenne vele kapcsolatban, ő lenne az egyik legvéresebb kezű diktátor, és pont. Azonban őhozzá tartozik a konszolidáció időszaka is.

Gonosz?Bár nagyon nem komálom Tóta W. Árpádot, annyit el kell ismerni, hogy találóan fogalmazta meg ezeknek az évtizedeknek a lényegét. Ha szigorúan a véres leszámolások utáni időszakot nézzük, akkor azt látjuk, hogy a mozgásteret igen szűk keretek közé szorító szovjet nyomás alatt Kádár a lehető legtöbbet hozta ki a helyzetből. Mint később a '68-as prágai tavasz is bizonyította, a szocializmus útjáról letérni a megismételt külföldi erőszakkal lett volna egyenlő. A nép elnyomása viszont a lázadást jelenti. Teljesen logikus út, és a baloldal iránti nosztalgiát a mai napig meghatározó eredmény volt tehát a legvidámabb barakk felépítése.

A kilencvenes évek első felében szokás volt a korszak nagy hátrányaként felhozni, hogy a látszólagos szociális biztonság az ország teljes eladósítása árán volt csak fenntartható, azonban, ha azt vesszük alapul, hogy 2002 óta a Medgyessy-Gyurcsány páros fajlagosan is sokkal nagyobb mértékben növelte meg az adósságállományunkat, mint Kádár, rögtön nem olyan sötét a kép.

Konklúzió 

Van tehát egy elvhű munkamozgalmi ember, aki a megfelelő pillanatban eladta a lelkét, és a magyar történelem egyik legaljasabb, legvéreskezűbb diktátorává vált, majd pedig évtizedeken keresztül olyan munkateljesítményt tett le az asztalra mostoha körülmények között, mely miatt sokan 1956 ellenére is hálával tekintenek vissza rá. Bonyolult örökség. 

Mire jó az elfogulatlanság? 

Vajon lehet őt is elfogulatlanul tekinteni?A gond azzal, ha Kádár Jánost következetesen csak szörnyetegként festjük le, mindössze annyi, hogy önmagában a személye becsmérlésével nem jutunk közelebb ahhoz, hogy a jelenleg politikailag bizonytalan rétegeket hosszabb távon a nagy nemzeti céljaink mellé állítsuk. Ezekhez a megtévesztett magyarokhoz nem jut el semmilyen üzenet, melyet agresszív retorikával fogalmazunk meg. Egymás között persze elmaszturbálhatunk a komcsizáson, és néhol helyes is, hogy ezt tesszük, de amikor a változtatásért küzdünk, vagyis azért, hogy a magyarellenes eszmék egyszer és mindenkorra eltűnjenek a magyar közéletből, akkor meg kell tanulnunk az ellenoldal által most még rossz útra terelt honfitársaink felé is kommunikálni, mert csak egy közös alaphang teremtheti meg annak az esélyét, hogy ezek átállításával fokozatosan meggyengíthessük a nosztalgia hamis emékképein élősködőket.

Azt tehát, hogy még az ellenoldal emblematikus személyéhez is megpróbálok indulatoktól mentesen közelíteni, azért sem érzem feltétlenül elítélendőnek, mert minden háború elengedhetetlenül fontos mozzanata a felderítés, az ellenség megismerése. Ez a fajta vizsgálódás pedig megköveteli, hogy legalább néhány pillanatra megpróbáljuk magunkat a túloldalon állók helyébe képzelni.

Még akkor is, ha esetleg ettől rosszhangú kommenteket kapunk. :) Mert ez a harc része.

By SoDI

Ui.: Itt olvasható néhány, fent nem említett, negatív körülmény Kádárról, melyekre, ha utánaolvastam, még visszatérek:

http://szem.blogol.hu/?perm=813210


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!