Draskovics Tibort meg kéne ölni.

Bizony, leírhatnám ide akár ezt is. Szólhatna ez a bejegyzés arról, hogy milyen módon lenne kívánatos kivégezni Magyarország jelenleg hivatalban lévő rendészeti és igazságügyi miniszterét. Értekezhetnék róla hosszú bekezdéseken keresztül, mekkora hatalmas örömöt jelentene egynémely hazafinak gyönyörködni a Drazsé nyakából sugárzó vérözönben, vagy milyen fanyar izgalmat jelentene kétségbeesett sikolyát hallgatva mélyet szippantani az égett hús szagából.

Azonban eszem ágában sincs ilyesmit írni.

Többek közt azért nem írnék le soha semmi hasonlót, mert - ellentétben Draskovics Tiborral - én pontosan tudom, hogy hol húzódik a határ aközött, amit egy bizonyos helyzetben még megengedhető kimondani, és hol lépünk már át a kultúrember számára abszolút kerülendő területre.

Még akkor is így teszek, ha ezzel némileg lemaradok attól a fősodortól, melyet nagybecsű országirányítóink egyike minap indirekten a jövő útjának, elfogadhatónak, mitöbb: trendinek jelölt ki. 

Erős gondolatnak tűnik mindez, tudom, azonban ha megfigyeljük, a magyar közélet keretei az elmúlt években folyamatosan egyre tágabbra nyúltak, így manapság már az számít igazán lendületes beszélőnek, akinek van mersze tabukat döntögetni. És aki esetleg úgy gondolja, hogy ezért elsősorban pár száz, szélsőjobboldaliként emlegetett civil okolható, az nagyon téved. Azt a határvonalat, ami a szalonképes beszéd, és az ocsmány, esetenként bűncselekményt megvalósító mondatok között húzódik, nem mi, hanem a hatalmon lévők lökdösték folyamatosan egyre messzebb arról a helyről, ahol egy normális országban lennie kellene.

Márpedig, ha Magyarország igazságügyét, és rendészeti szektorát irányító miniszter köztörvényes bűncselekményeket a civil kurázsi normális, és helyénvaló megnyilvánulásaiként kezel, akkor onnantól a balliberális oldalon az összes megélhetési magyargyűlölő megszűnik birtokolni azt az erkölcsi jogot, amely alapján eddig az elkeseredett hazafiak esetleges szabályszegéseit bírálták. Ugyanaz a probléma, mint az öszödi beszédnél. Ha a társadalmi ranglétra azon szintje, melytől mindenki a morális iránymutatást várná, aljas, és erkölcstelen viselkedésmintákat legitimál, egycsapásra hiteltelenné válik minden olyan kritika, ami az így áthágott etikai elvek érvényesülését várná el bárki más részéről; a miniszteri székektől lefelé.

Egy amerikai felmérés néhány éve bebizonyította, hogy Bill Clinton, és Monica Lewinsky ismeretes afférja után, amikor az elnök határozottan tagadta, hogy valaha is bármilyen szexuális kapcsolata lett volna a nevezett hölggyel, az ország fiataljai körében ugrásszerűen megnövekedett az orális szexet rendszeresen gyakorlók aránya. Ezt sokan azzal magyarázták, hogy ezek a fiatalok úgy gondolták; ha valakinek a leszopása még az Egyesült Államok elnöke szerint sem számít szexuális aktusnak, akkor ők maguk sem követnek el erkölcstelenséget, ha egymás között így cselekednek.

A reflektorfényben lévő irányítók felelőssége a közgondolkodás alakításában tehát vitathatatlanul jelen van minden társadalomban, és elképesztően erősen hat. Vagyis, ha egy magas rangú kormánytag úgy nyilatkozik, hogy egyes magyar állampolgárok jogait egyértelműen és közvetlenül megsértő bűnözők által gyakorolt ámokfutás csupán válasz egy hasonlóan laza szabályok között működő másik csapat tevékenységére, éppen ezért teljesen felesleges érdemben fellépni ellenük, akkor ez azt jelenti, hogy ebben az országban mostantól minden politikailag motivált cselekmény három kategóriába sorolható.

  1. Törvényes
  2. Törvénytelen és megbocsáthatatlan
  3. Törvénytelen és bocsánatos

Minden más csupán árnyalat kérdése. 

Mert ugye ne legyünk teljesen igazságtalanok, és említsük meg, hogy a drága jó Draskovics elvtárs azért a rend kedvéért szólt arról is: lehetőség szerint úgy helyes, ha mindenki, minden körülmények között tartózkodik a törvénysértésektől.

Az üzenet tehát világos. A kormányzati szinten immáron nyíltan bevallott kettős mérce egyértelműen kijelöli az új játékszabályokat, mellyel összhangban a magyarországi közélet formálói határozottan leszögezik, hogy a törvényes utat tartják az egyetlen támogatható útnak, és mindent, ami ezen kívül esik, elfogadhatatlannak gondolnak; annyi apró bővítéssel, hogy ha valaminek a vonatkozásában érthető a felháborodás, és ennek nyomán egy hasonló válaszreakció, akkor ezzel összhangban nyugodtan tekinthetünk elnézően a saját oldalunkon túlkapásokat elkövető harcosokra.

A fenti elv alapján tehát Draskovics Tibort bántani, avagy akár szóban akár írásban a legcsekélyebb bátorítást nyújtani ilyesmihez, olyan bűncselekménynek számít, melyről minden jóérzésű magyar ember csak lebeszélni igyekezhet bárkit is, és ezzel együtt kötelessége elhatárolódni mindenkitől, aki ilyet tesz, vagy akár csak leír.

Azonban - és itt van a nagy újítás, melyet ezennel köszönünk szépen Draskovics miniszter úrnak, hiszen mindig örvendetes, ha a szalonképesség fogalmának bővülése újabb és újabb finomságokkal színesíti a közéletet -, igaz magyar emberekként úgy helyes, ha van bennünk keresztényi könyörület, és készség arra, hogy megbocsássunk a bűnösöknek.

Megbocsátani ugyanis erény.

Jó keresztényekként kötelességünk a megbocsátás.

Meg is fogunk bocsátani.

De azért Drazsét mégse bántsátok. Becsszó' ne.

„A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindnyájan beleegyeztek én nem ellenzem.”

Erkel Ferenc: Bánk Bán

By SoDI

Kapcsolódó:


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!