Ma délelőtt, amikor felébredtem, olyan gyönyörű programajánlót olvastam a Nácivadászoknál, hogy úgy döntöttem, ha már úgy is szabad a délutánom, elmászok rá.

Az alábbi program keltette fel a figyelmemet:

14.30 - Tolerancia és befogadás a roma diákok szemével - workshop a pécsi Gandhi Gimnázium és a magyarmecskei Általános Iskola diákjaival.

 A Holokauszt emlékközpont honlapján részletesebb leírást is találtam:

Heindl Péter tanár, általános iskolás tanítványaival hónapok óta kutatja Magyarmecskén a falu hajdani zsidó lakosainak a sorsát, a baranyai Magyarmecskén . A kiindulópont egy családi albumból váratlanul előkerült fénykép volt: a tizenéves Lilit ábrázolta, aki ’44‐ben – a többi zsidó lakossal együtt – nyomtalanul eltűnt a faluból. Heindl Péter és ifjú csapata ‐ kiterjedt nyomozásba fogott, és most már egyre több mozaikdarabkát tudnak egymás mellé illeszteni, és több mint hatvan év múltán, lassan kezd kirajzolódni előttük a kép… A roma gyerekek kutatása nagyban hozzájárult, hogy a 11 zsidó holokauszt áldozat emléktáblát kap augusztus 8‐án, délelőtt 11 órakor, a Falunapon Magyarmecskén. A diákok „botlatókövet” is állítanak majd Lili emlékére: a kő és a réztábla árát is maguk gyűjtötték össze.

A műhelybeszélgetés arról is szól majd, miért fontos megőrizni az egykori zsidó közösség emlékét, miért kell megemlékezni a tragédiáról, és miképpen kell szembenézni a múlttal azért, hogy hasonló tragédia soha többé ne fordulhasson elő. A beszélgetésen részt vesz a pécsi Gandhi Közalapítványi Gimnázium néhány diákja is: közülük két hátrányos helyzetű, roma diáknak lehetősége nyílt, hogy elnyerjen egy négy éves ösztöndíjat a University of Texas amerikai egyetemre.

Nosza, előkotortam a vastag keretes szemüvegemet, amivel jól el lehet játszani az ostoba bölcsész zsidót, és megindultam a Páva utca felé, mert ez szórakoztatóbb műsornak ígérkezett bármilyen mozinál.

Miután sikerült korán érkeznem, kicsit körülnéztem a kiállításon, ami abból a szempontból korrektnek tűnt, hogy sehol sem találtam kitalált gázkamrákra vonatkozó állítást, és a kivetítőkön is pusztán megszokott háborús áldozatokat, illetve az éhezéstől lesoványodott táborlakókat lehetett látni; teszem hozzá: abból az időből, amikor már a táboron kívüli polgári lakosság is javában éhezett.

A múzeum berendezésén látszódott, hogy egyáltalán nem spóroltak semmivel. Míg a legtöbb helyen általában ócska műanyag, vagy faszékre ültetik le egy-egy előadóterem hallgatóságát, itt kényelmes fotel jutott mindenkinek, melyhez az érzékenyebbek külön puha ülőpárnát is kérhettek. Szintén megdöbbentően jó minőségű volt az érintőképernyős prezentációs pultok éles és tiszta képe; tehát egyértelmű volt: valahogy itt mindenre jutott pénz.

Érdemes lehet különben utána járni, hogy honnan szerezték meg azokat a nagy felbontású felvételeket Szálasi hazahozataláról, és a peréről, melyeket itt fülhallgató segítségével élvezhet a szórakozni vágyó közönség. A YouTube-on mindenhol ugyanazok a szutyok filmhíradó-részletek keringenek, amikor Szálasira keres rá az ember, így igencsak megdöbbentő volt látni, hogy bizony léteznek egészen kiváló anyagok is az akkor történtekről. Ej, pedig milyen klassz videóklippeket lehetne összevágni ezekből a képekből egynémely nemzeti zenekar zenéje alá!

A felvilágosító szövegek szintén viszonylag helyénvalónak tűntek nekem; már természetesen ha eltekintünk attól az ócska magyarellenes utálattól, ami nyomán a kiállítás tervezője szükségét érezte lépten-nyomon megemlíteni, hogy a magyar lakosság annak idején a tiltakozás legapróbb jele nélkül nézte végig a kisebbségek deportálását. (Mégis mi a francot csinálhattak volna? Háború volt.)

Annak a megemlítése, hogy ennek ellenére sokan voltak, akik zsidókat bújtattak, illetve diplomáciai úton kiharcolták a védett zsidó intézményét, szintén korrektnek tekinthető, ha ugyanezt megint csak nem rondították volna el azzal a mondattal, miszerint a katolikus egyház nem tiltakozott elég erélyesen a deportálások ellen (dehogynem: a kikeresztelkedett zsidókat minden erejükkel védelmezni próbálták).

Ugyanígy enyhe történelemhamisításnak tűnt, hogy amíg a zsidómentők részéről erősen túldramatizálják a Cionista Szövetség korabeli szerepét, Szálasi Ferencet már a bűnösök között említik meg, annak ellenére, hogy tény: még abban az időben is, amikor Budapest lakossága szabályosan éhezett, Szálasi gondoskodott róla, hogy a város ellása élelemmel a gettó lakóit. (erről bővebben itt).

Ezután az, hogy a zsidómentők között azt a Horthy Miklóst, akinek a hazai zsidóság a legtöbbet köszönheti, és ezért hálával tartozna neki, szintén meg sem említik, már egyáltalán nem volt meglepő. (Bár ennek ellenére egy kicsit fájó a hálátlanságnak ez a szintje.)

Különben, ahogy folytattam utamat, a tárlat egyik termében, ami első látásra zsinagógának tűnt, egy picit zavarba is jöttem. Mondom, hoppá, hé-hé-hé, mi a franc van, én ILYEN helyre nem akartam jönni, vazze. Még Nike baseball sapka sincs nálam, vagy valami. :)

Maga a meghirdetett beszélgetés szintén kicsit zavarba ejtően kezdődött, amikor is a Gandhi gimnázium nevében egy feltűnően világos bőrű, szőkés hajú fiatalember kezdett az iskolájáról beszélni, valamint arról, hogy milyen jó ott tanulni. Később erre azt a magyarázatot adta, hogy ő ugyan csak az egyik nagyszülője révén roma, de büszke, hogy ebbe a suliba járhat, mert itt úgy érzi, hogy teljes egészében roma lehet. Mit is lehet erre mondani? Egészségére! ;P

Ugyanő beszélt még arról is, hogy a Raiffeisen Bank támogatásának köszönhetően a Texasi Egyetemre már biztos az ösztöndíjuk, de ők ennek ellenére a Hardvardról álmodoznak, ami azért jelent újabb mecénások csatlakozása nélkül gondot, mert ott egy félév 60 ezer dollárba kerül. Arról, hogy a pénz megléte még kevés, hiszen még hátrányos helyzetű külföldi pályázóként is teljesíteni kell egy bizonyos felvételi követelményt, nem esett szó.

A fiatalember külsőségeiben is cigány hölgytársa ezután azt ecsetelte, hogy mennyire izgalmas volt számára a Holokauszt témájának a kutatása, és azt tervezi, hogy különbözeti vizsgával emelt szinten is leteszi a tantárgyat. Nem igazán tudom, mi mindent lehet előadni a témában, hogy ez külön érettségi tantárgy lehessen, de gyanítom, ez is valami hasonló kamumegoldás lehet, mint amikor én annak idején az informatikát választottam érettségi tárgyamnak.

Velük átellenes oldalon két roma fiatalember ült, akikről azt tudhattuk meg, hogy a magyarmecskei iskola nyolcadik osztályos diákjai; annak ellenére, hogy nekem első látásra inkább 25 év körüli, kisportolt biztonsági embereknek tűntek. Mitagadás, nekem nem úgy rémlik, hogy így néz ki egy 14 éves gyerek, de ez biztos csak azért van, mert régen láttam már olyat. :)

Ezek a fiúk elmondták, hogy nemrég valamiért érdekelni kezdte őket, milyen zsidó emberek élnek a falujukban, és mit tudnak előadni a második világháborús emlékeikről. Állításuk szerint ez hirtelen ötlet volt a részükről, de én valahogy úgy sejtem, hogy inkább Heindl tanár úr inspirálására döntöttek így. Ezt a feltevésemet némileg megerősítette, hogy miután ezek a diákok erősen szűkszavúnak bizonyultak, az idő nagy részében helyettük is Heindl úr beszélt.

Itt meghallgathattunk egy érdekfeszítő menekülési történetet, amit nemrég egy idős bácsi mesélt el a gyerekeknek. Különben megfigyeltétek már, hogy minden túlélő csodálatos, és kalandos történeteket mesél azokból az időkből? Hiába no, nem csoda, hogy ennek a rengeteg izgalmas kalandnak a történetét alig győzik feldolgozni a hollywoodi filmgyárosok.

Megtudhattuk, hogy miután a csendőrök egyik nap éjjel 3-kor elhurcolták az embereket, a barcsi gyűjtőtáborban megkérdezték a zsidóktól, hogy kinek van szakmunkás tapasztalata. Nem nagyon volt jelentkező. (milyen meglepő). Bár a mi kedves bácsink ilyesmivel sem büszkélkedhetett, hiszen korábban csak kereskedelmi iskolát végzett (ismét csak: milyen meglepő :)), de mivel jó haverságban volt a szomszédban lakó villanyszerelő gyerekkel, és így ellesett tőle néhány szakmai fogást, úgy döntött, hogy hazudni fog (újabb meglepő fordulat), és kiadta magát villanyszerelőnek, lesz ami lesz. Így került munkaszolgálatra koncentrációs tábor helyett, ahonnan viszonylag könnyen tudott megszökni, hogy utána szülőfalujában a kedves ismerősei a padlásokon bújtathassák.

A kedves bácsival folytatott beszélgetések után döntöttek úgy az iskola diákjai, hogy felkeresik a helyi temetőt, és ha találnak zsidó sírt, akkor rendbe rakják. Elmondták továbbá, hogy nemsokára közös programot is szerveznek a budapesti Lauder iskola zsidó diákjaival, ahol együtt fognak DOLGOZNI a sírok rendbetételén. Ez kétség kívül egész viccesen hangzik, ezért izgatottan várjuk róla a webes galériát. :)

A hallgatósági kérdések között felvetődött a kérdés, hogy miként látja Heindl tanár úr: jó úton halad-e a roma integráció kérdése. Erre ő azt az ellentmondásos példát hozta fel, hogy sajnos ez hosszabb folyamat, mert ha kapnak is munkát a cigányok, miután többségükben iskolázatlanok, csak megalázó feladatokra alkalmazzák őket, sokszor napi 12 órás munkára (jaj, megszakad a szívem).

Egy idős zsidó hölgy megpróbált a rasszizmusról beszélni, utalva egy állítólagos Index cikkre, ahol egy nemrégiben megtörtént, fiatalok közötti gyilkosság kapcsán az egyik iskolaigazgató ormótlan rasszista szöveget adott elő. (Szörnyű: a rasszisták már az igazgatói irodákban vannak.) A terem másik végében egy hasonszőrű társa jól egyetértett vele: és ez nekik így nagyon jó volt, mára is kirasszistázták magukat. (Ez olyasmi lehet, mint amikor jobboldali rendezvényen egy-két injekciós kiéli magát, mert végre önfeledten zsidózhat... Ez itt ugyanaz, csak ellenkező előjellel).

Az egyórás beszélgetés végén kezdődött volna valami holokamu film levetítése is, de azt én már nem vártam meg. Az érdeklődésnek és az önsanyargatásnak is vannak ugyanis határai.

Mindent összevetve szórakoztató délutáni program volt, de azért a Terror Házába többet fogok járni.

By SoDI

  • Ui.: Most szombat volt. A közönség hogy a francba tudott eljönni erre a cuccra? :))

 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!