Sok-sok új Gárda irat
Az áldást sodika küldte 2008. október 1., szerda - 21:24-korKategóriák: Gárda per , Pereim
Címkék: birosag garda jog magyar magyar garda per
77 komment
Na, a Pataki bíró úr, aki Öcsödi nénitől vette át a Gárda-pert, nem tétlenkedik. Íme, ma is egy nagy adag iratot kaptam tőle.
Elsőként itt van egy idézés a december 15-ei tárgyalásra, és a hozzá tartozó tájékoztató.
IDÉZÉS:
Másrészt kér tőlem egy költségmentességi kérelmet (ha dolgozó ember lennék, vagy már rendesen működne a vállalkozásom, pénzt kérne, így viszont nyilván nem tudhatok 12 rongyot csak úgy elővarázsolni), valamint néhány formai hiányosság pótlására is felszólít.
HIÁNYPÓTLÁSI FELHÍVÁS:
Harmadrészt, mint az utolsó, harmadik tárgyalásról írt szöveges beszámolómban is írtam, legutóbb komoly aggályok merültek fel az ügyészség perképességét illetően, vagyis annak vonatkozásában, hogy lefolytatható-e egyáltalán ez a per, vagy meg kell szüntetni. Nos, a bíróság szerint nem kell.
PER MEGSZÜNTETÉSÉNEK ELUTASÍTÁSA:
Legvégül pedig örömhír, hogy a beküldött panaszom a jelek szerint pozitív elbírálásra talált, ugyanis Pataki bíró úr ehun közli velem, és minden más féllel, hogy ha szeretnénk iratokat nézegetni, hát hajrá.
TÁJÉKOZTATÓ AZ IRATBETEKINTÉSRŐL:
Huj de jó.
By SoDI
Sorrendben az eddig benyújtott irataim:
valamint korábban:
Saját anyagaim a harmadik tárgyalásról:
Eddig 77 komment érkezett (
)
2008. 10. 01. 22:23
Elsőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!
2008. 10. 01. 22:36
lol
2008. 10. 01. 22:53
mi lol? :)))
2008. 10. 01. 23:02
"A bíróságnak minden - felperesi vagy alperesi oldalon beavatkozni kívánó, de elutasított - érintettet ki kell értesítenie, akiknek 15 napjuk van arra, hogy ezzel kapcsolatban észrevételt tegyenek. Ez az eljárás van jelenleg folyamatban és ezért a Fővárosi Ítélőtáblára csak akkor terjeszthetőek fel az iratok, ha minden érintett beavatkozási ügyét ezen a módon lezárták" - tették hozzá."
http://www.kuruc.info/r/2/28757/
Vagyis mégsem Pataki bíró úr ítélkezik, mint ahogyan az a fenti iratok alapján tűnhet, hanem majd - a korábbi sajtóhíreknek megfelelően -. az ítélőtábla.
De ettől még tutira idézve vagyok.
Vicces lesz ez így. Na majd meglátjuk. :)
2008. 10. 01. 23:40
"...nyilván nem tudhatok 12 rongyot csak úgy elővarázsolni"
Nem jön még a szoctám, mi? :D
2008. 10. 02. 2:25
Személyeskedés - ennyit tudtok zsidók
2008. 10. 02. 10:25
MAGYARORSZÁG = ÚJ IZRAEL NEMSOKÁRA!
A magyarság a szolgánk lesz, éljenek a zsidók!
A zsidók a világ urai!
2008. 10. 02. 13:16
fixpont, szerintem te csaj vagy.
2008. 10. 02. 13:17
bár ugyis letagadod, de szerintem az vagy.
2008. 10. 02. 17:15
Broni, ha csaj lenne, kúrnád?
2008. 10. 02. 21:32
Na most meg csaj lettem....fasza! :-)
2008. 10. 02. 22:01
kevés "picsablog":
http://href.hu/x/73f5
xDD
2008. 10. 02. 22:58
Neked semmi sem jó fixpont? Zsidó mdf-es képviselő csaj vagy, megmondták sodikáék. Kész. Én se panaszkodhatok mondjuk. :D
2008. 10. 02. 23:28
Panaszkodhatsz, de egy zsidónál azt ki nem szarja le :)
Főleg egy szociológus zsidónál xD
2008. 10. 02. 23:43
Pengi: az osszes ismeretuk a vilagrol hasonlo 'tenyeken' alapszik, az egyik kitalalja, a masik elhiszi a harmadik mar terjeszti.....stb
2008. 10. 02. 23:45
Tobbek kozott ezert is tudnak annyira keveset, mert mitoszokon, legendakon, hiedelmeken nonek fel es erre epitik a gondolatvilagukat, aztan persze nincs koze mar a valosaghoz egy ido utan egyaltalan. A hibak a csusztatasok a valotlansagok kummulalodnak aztan a vegen valami egeszen torz idiotizmussa allnak ossze. Ebbol kapunk izelitot kicsiben.
2008. 10. 03. 0:12
http://index.hu/politika/kulfold/dresden5453/
"Az 1945-ös drezdai bombázásban a korábban becsült 1 milliónál vagy 35 ezernél kevesebb, 18-25 ezer ember halhatott meg, állapította meg egy történészbizottság. A Die Welt cikke szerint a testület több, a szövetségesek bombázásával kapcsolatos legendát megcáfolt. Az angol-amerikai légierő nem folytatott géppuskával embervadászatot civilekre, a hatalmas tűzben nem porladhattak el nyom nélkül a holttestek. A bizottság ugyanakkor megerősítette: a nagyrészt civileket sújtó szőnyegbombázás katonailag teljesen indokolatlan volt."
-
"A német szélsőjobb az elmúlt évtizedekben szabályos harcot folytatott azért, hogy közelítse a német civil áldozatok számát a holokauszt áldozatainak számához. A német neonácik ezért Drezda katonai értelemben valóban nem túl indokolt elpusztítását következetesen csak “bombaholokausztnak” nevezik."
-
"A kutatók tanulmányukban pontról pontra cáfolták a magasabb civil veszteségekről szóló spekulációkat. Kitértek arra is, hogy a bombázás után a belvárosban kitört tűzben nem lehetett olyan magas a hőmérséklet, hogy holttestek teljes egészében elégtek volna és semmi nem maradt belőlük.
A kutatók cáfolták a holokauszttagadó brit történész, David Irwing állításait is, aki szerint több tízezer keletről Drezdába menekült, és a bombatámadásokban meghalt embert nem vettek nyilvántartásba."
-
-
-
Ismet porba hullott egy legenda...
2008. 10. 03. 2:18
Mi az egyes szabály?
ZSINDEX NEM FORRÁS.
Csak te hullottál porba, zsidókám
Debreczeny Ádám: Drezda lángokban - én ott voltam!
2001. február. 5., Magyar Élet, Ausztrália, HUNSOR.nu
Sok emlék gyűlik össze az embernek egy bizonyos kor elérése után. Egyesek kellemesek, mások felejthetetlenek. Vannak azonban olyan kellemetlenek, amelyeket nem lehet elfelejteni, olyan megrázó volt, hogy nem tudom kitörölni emlékeimbôl. Részemre a leghátborzongatóbbak közé tartozik 1945 február 13 és 14-ike: Drezda kegyetlen gyilkos bombázása. Állítólag több mint 350,000 ember lett a bombák áldozata. Ezt a légi vállalkozást Winston Churchill miniszterelnök és Arthur Harris légierô tábornok határozta el.
Hogy is történt? Mint fiatal hivatásos tiszt Németországba, Drezdába lettem vezényelve a 81-es Magyar Királyi Honvéd ezredhez. Nagy bizalommal néztem új beosztásom elé. Egy háromemeletes német kaszárnyában voltunk elszállásolva, ahol több német katona is tartózkodott.
A németekkel való viszonyunk hűvös volt, mert nemcsak a szállást kellett velük megosztani, hanem az élelmet is, ami már igen szűkös volt Németországban. Mi udvariasak voltunk és megköszöntük amit kaptunk, mely hasonló volt a németek ellátásával.
Drezda gyönyörű város volt, festôies, kulturált és ezért sokan az Elba folyó partján lévô német Florencnek nevezték. A szirénák gyakran megszólaltak, de mindenki meg volt gyôzôdve, hogy Drezdát soha nem fogják bombázni, hiszen állítólag Churchill unokahugát itt tartották fogságban. A másik félrevezetô nézet az volt, hogy sok szovjet, amerikai, kanadai és angol hadifoglyot is itt tartottak szöges drótkerítés mögött. Az volt az általános vélemény, hogy csak nem fogják saját vérüket és csatlósaikat bombázni... Még légvédelmi ágyuk sem védték a várost és nem voltak német vadászgépek sem.
Mennyire tévedtek a németek! A Yalta-i megegyezés szerint Drezda a Szovjet zónába fog kerülni a háború után. Winston Churchill és Arthur Harris tábornok szerint meg kell ijeszteni a németeket. Ha tönkre is megy a város - nem számít. A szovjetek problémája lesz a jövôben.
Drezda már zsúfolásig tele volt menekültekkel, akik Berlin bombázásától és a vörös hadsereg elôl menekültek a csendes, műemlékekkel, múzeumokkal büszkélkedô békés városba.
Hadászati szempontból itt nem volt hadiipar és nagyobb katonai alakulat sem. Talán a nagy és fontos vasúti csomópontot és hálózatot lehetett fontosnak tartani és az Elba folyó feletti hidakat.
A németek és a magyarok számára egyre rosszabbodó hadi helyzet ellenére mi fiatalok meg voltunk gyôzôdve, hogy megnyerjük a háborút valami titkos német fegyver segítségével. A propaganda jól működött és a kiképzés tovább folyt, mintha semmi aggodalmunk nem lett volna.
1945 február 13-án ügyeletes tiszt voltam, semmi szokatlan nem történt, este 10 órakor a szirénák ismét megszólaltak, sürgetve, hogy mindenki vonuljon a pincékbe és bunkerekbe. A katonák álmosan, lassan mentek a laktanya alatti óvóhelyre. Miután meggyôzôdtem, hogy katonáim biztonságban vannak, magam is lesiettem az óvóhelyre.
A legtöbben biztosra vették, hogy kár az izgalomért, mert ez is egy "fals" riadó: úgy sem fognak bombázni...
Azonban hamarosan hallani lehetett az angol Lancaster bombázók fenyegetô bömbölését. Hányan lehettek? A többszáz gép összefonódó moraja kezdett aggasztani engem is. Valami furcsa hangulat fejlôdött a levegôben, ami azelôtt nem volt. Kiváncsiságból én is kilestem az egyik résen. Hírtelen az egész ég kivilágosodott! Mintha a pilóták szeretnék a várost jobban megtekinteni.
"Mi az ördög lehet ez?" - kérdezte egy német katona, riadt arccal. Úgy látszott, hogy ezúttal igazi bombázás lesz. Kis ejtôernyôk valamilyen világító anyagot szállítottak lassan lefelé, amely teljesen megvilágította az egész várost. Ilyet még soha nem láttam és nem is hallottam róla. Be kell valljam, szép látvány volt annak ellenére, hogy milyen ijesztô is. Ezt követôen, amikor a pilóták meggyôzôdtek, hogy Drezda felett repülnek, kiengedték a gyújtó és foszforos bombáikat a békés városra, melyek fütyülve zuhantak a föld felé � reánk.
A borzasztó csapódások megrepesztették az ablakokat, gyengébb falakat. Mindnyájan megijedve, hirtelen a földre vetettük magunkat, fejünket önkénytelenül takartuk. A süketítô zaj, a repülô téglák és fadarabok pánikot keltettek az óvóhelyen. Nem szégyelem bevallani, hogy arra gondoltam, most fogok meghalni.
Mellettem egy komoly arcú, dekorált német ôrmester megszólalt mérgesen: "Bár csak tudnék valamit tenni!" Több süketítô robbanás és visító bomba zuhanása következett. Valaki nyögve mondta: "Végünk van! Mind meghalunk!" Óvóhelyünk azonban még bírta, nem esett össze. Fokozatosan azt érzékeltem, hogy már nem félek és nem gondoltam a halálra. A többi beosztottam aggódva nézett rám, mintha tôlem függne az életük. Egy pár bátorító szó után ôk is megnyugodtak.
A repülôgépek riasztó zúgása egyre messzebbrôl hallatszott, amit fellélegezve vettünk tudomásul. Lassan felálltunk és kiváncsian néztünk ki az ajtón. Az ég még mindig ki volt világítva, de ezúttal nem azoktól a leereszkedô gyertyáktól, hanem a lángoktól. Drezda dühös lángokban égett!
A sziréna ismét megszólalt, de ezúttal a riadó végét jelezte. Kaszárnyánkat alig érte kár, szerencsénkre. A lakosság közben mozogni, éledezni kezdett. A tűzoltók szaporán oltották el a tüzeket ahol lehetett. A nép fürgén de kétségbeesve szaladt egyik helyrôl a másikra, keresve hozzátartozóikat. Már a mentôket is lehetett hallani. Az élet visszatért, de a város ilyen romlást, rombolást soha nem szenvedett át hosszú élete folyamán.
A katonák visszatértek szállásukra, amely a törött ablakokon kívül épnek bizonyult. Miután meggyôzôdtem hogy embereim megnyugodtak egy kissé, visszamentem szobámba. Alig hogy elnyúltam ágyamon, a szirénák újra elkezdtek visítani. A katonák ezúttal gyorsabban rohantak a menedékhelyre. Ez 1945 február 14-én, hajnal 2 órakor történt.
Miután meggyôzôdtem hogy mindenki elhagyta a hálótermeket, én is lesiettem egy óvóhelyre, ezúttal a bunker felé, mert azt biztonságosabbnak tartottam és ahol több bajtársam már meghúzódott.
Már lehetett hallani a közeledô négymotoros angol Lancester bombázók fenyegetô, gyílkos hangját. Sokan lehettek, valószínű több mint ötszázan, mert a zaj fülsüketítô volt.
Legnagyobb meglepetésemre a kaszárnya udvarán lévô bunker ajtaját nem tudtam kinyitni. Rozsdás volt a zárja, vagy a németek belülrôl nem akarták kinyitni? Ezt soha nem tudtam meg.
Gyorsan kellett döntenem. A kaszárnya udvarán több lövészárok és egyszemélyes fedezék volt ásva a kiképzés és gyakorlatok érdekében. A repülôkrôl ledobott fáklyák ezeket megvilágították. Amikor a bombák ismét sűvíteni kezdtek, beugrottam, amilyen gyorsan csak tudtam az egyik ilyen fedezékbe, rohamsisakom a fejemre tettem és összehúztam magam, remélve hogy életben maradok. A szörnyű robbanások majdnem megsüketítettek. Ez alkalomkor tűzbombákat dobtak le, amik felrobbanáskor kiszívták a környezetbôl az oxigént, mely fulladást okozott. Még mindig nem értem, hogy maradtam meg, miért nem fulladtam meg.
A robbanások egyre közelebbrôl hallatszottak. Nagyon ijesztô pillanatokat éltem át. Úgy tünt, mintha ez a második bombázás örökkévalóságig tartott volna.
A kaszárnya közelében volt egy lôszerraktár, ami telitalálatot kapott. A lôszerek egyenként sűltek el, lövöldözve minden irányba. Még imádkozni sem volt idôm a rémültségtôl.
Mikor elcsendesedett a légitámadás fenyegetô zaja, egy kicsit ki merészeltem dugni a fejem, hogy körülnézzek. Minden égett körülöttem, alig ismertem rá a környezetemre. Lassan feltápászkodtam fedezékembôl és a bunker felé mentem, melynek ajtaját a riadó elején nem tudtam kinyitni. A látvány megdöbbentô volt: a bunker találatot kapott, kettészakadt mint egy óriási görögdinnye. A magyar és német katonák holttestei szétszórva a helyszínen: végtagok, agyak, belek a falon csüngtek. Rémísztô és visszataszító kép. Gyorsan megfordultam és levegô után kapkodtam. Úgy éreztem akkor, hogy én vagyok az utolsó megmaradt ember a földön. Nagyon kétségbeejtô és szomorú érzés. Leültem a földre egy kis távolságra a tragikus mészárlási helytôl. Fejemet két tenyerembe hajtottam és hálát adtam Istennek, hogy megvédte az életemet. Majd lassan, sisakommal a kezemben visszagyalogoltam a félig rombadôlt kaszárnyába.
Egyre több katona bújt elô különbözô óvóhelyekrôl, a legtöbb élettelenül vonszolva magát, megsebesülve tántorgott biztosabb helyre.
Lassan visszatért az élet a kaszárnyába, a parancsnokok kiabálták a parancsokat, amire a katonák csak félszívvel reagáltak. A konyha is üzembe lépett és hamarosan kávét is ajánlottak az érdeklôdôknek. A reggel is beköszöntött, és azt vettük észre, hogy már nem találtuk az életben maradt németeket barátságtalannak. Igaz, mosolyuk erôltetett volt, de ôk is örültek, hogy élnek. Igazi bajtársi hangulat fejlôdött ki, amely nagyban enyhítette a szomorú, tragikus állapotokat. Egy lett a sorsunk.
Reggeli után új beosztást kaptam: különbözô századokból életbenmaradt magyar honvédeket szerveztek meg parancsnokságom alatt, hogy a város civil lakosságát segítsük a mentési munkálatokban.
Drezda egyik részét jelölték ki csapatom számára, ami gyalogtávolságra volt a kaszárnyától. A konyhán szendvicseket kaptunk, amit a kenyérzsákba tettünk (ebédre) és mindenki el volt látva gázálarccal és lapáttal.
Egy órai menetelés után megérkeztünk a kijelölt helyre. Csak most vettem észre igazán, hogy milyen óriási volt a pusztítás. Alig maradt egyetlen ház épen. A füstös és poros levegô nemcsak a lélegzetvételt akadályozta, hanem látásunkat is. A tűzbombák olyan hihetetlen rombolást okoztak, hogy a földön fekvô több ezer halottnak még a ruháit is leégette.
Csupasz és égett holttestek hevertek körülöttünk. Iszonyatos látvány volt.
Egy fiatal, kormos, ijedt arcú fiú odaszaladt az egyik holttesthez és szorosan megölelte, majd síró szemekkel kérte: vigyük el az apját a közeli házba. Mi ezt meg is tettük, de mi sem tudtuk könnyeinket visszatartani.
Elôször a pincékben kerestük az életbenmaradottakat. Fel kellett venni gázálarcunkat, mert a sok szén amit a pincékben raktároztak, a hatalmas tűz, hô miatt égni kezdett, megfullasztva az ott lévô embereket. Többen azért
2008. 10. 03. 2:19
Többen azért mégis életben maradtak. A sebesülteket elvittük az elsôsegély-helyekre, a lakosság ezért nagyon hálás volt. Soknak így mentettük meg az életét.
Minden házba küldtem két katonát, hogy keressék az életbenmaradottakat. Volt olyan hely, ahol katonáimmal elmozdítottuk a nehéz gerendákat és téglákat, hogy kiszabadítsuk a beszorultakat. Jól kivettem a részem a mentésekben, nemcsak azért hogy példát adjak katonáimnak, fôleg azért, mert annyira sajnáltam a szenvedôket, fôleg a gyermekeket. Ezt a barbár támadást a civil lakosság nem érdemelte meg. A történelem ezt el fogja ítélni.
Február 14-ike szép napos idô volt, de a látást a füst és por komolyan befolyásolta. A szél is fújt és ez okozta a gyenge és ingó falak összeesését, melyek néha több szerencsétlen embert maguk alá temettek, beleértve jó pár katonát is. Délben pihenôt rendeltem elfáradt katonáimnak. Alig hogy leültünk a földre, hirtelen, minden riadó nélkül amerikai vadászgépek jelentek meg és géppuskázni kezdtek minden életben lévô személyt. Mi azonnal egy közelben lévô, félig romos házban kerestünk menedéket. Ekkor már hallottuk a több száz bombázó közeledését is. Mindannyiunk arcán lehetett látni az aggodalmat. A szônyegbombázás újra megkezdôdött. A süketítô bombák robbanása félelmet okozott. Nem volt védekezés ellene. Miután a robbanások végre elhalkultak, óvatosan körülnéztem. Minden másképpen nézett ki, mint azelôtt. Azt sem tudtam, hogy merre van a kaszárnyánk. Nemcsak a tűz, a füst és a felpuffadt holttestek, a döglött lovak, kutyák zavarták meg irányérzékünket, hanem az eltünt házak és utcák is.
Az égô testek és égett faanyagok kellemetlen szagát ugyan már megszoktuk, de elveszítettük az utunkat visszafelé. Szerencsére egy nagyon idôs asszony felénk közeledett, akitôl pontos irányt kaptunk kaszárnyánk felé. Kaszárnyánk ismét megúszta a komoly támadást, de katonáink száma erôsen lecsökkent.
Két nappal a légitámadás után átvezényeltek Meiningenbe, ahol késôbb mint páncélvadászt bevetettek az amerikai tankok ellen. De ez már egy másik történet.
Csapó Endre (Ausztrália)
a HUNSOR Ausztráliai tudósítója, a Magyar Élet főszerkesztője
2008. 10. 03. 2:20
Tudatlan, érzéketlen, gyerekes tuskó vagy, fixpont.
Tanulj történelmet, de ne a zsindex.hu-n mert az egy sekélyes BULVÁRLAP
http://franka-egom.ofm.hu/irattar/irasok_gondolatok/konyvismertetesek/konyvek/drezda_elpusztitasa.htm
2008. 10. 03. 2:21
BOMBENHOLOCAUST
Dátum: 2007. február 13, kedd, 12:49:41
Téma: Történelem
„…A tomboló tűzviharban a házak pincéi halottas kamrákká váltak. Az 1000 fok fölötti hőségben megolvadt a homokkő, az emberi testek hosszú szénpóznákká égtek. Az utcákon épeknek tűnő emberek hevertek, akiknek belső szerveit légnyomás robbantotta szét. A villamosokban anyák ültek, ölükben gyermekeikkel, mintha csak bóbiskolnának...”
„...Drezdában 1945 februárjában a szervezett német államot már csak egyedül a polgári védelem képviselte, nem volt légvédelem sem, mert a legyőzött Wehrmacht a náci párt tagjaival és a köztisztviselői karral együtt, eleget téve a nemzetközi Vöröskereszt követelésének, 1944 karácsonyára kivonult a városból...”
„...A vak öregúrnak örökké tükörjátékba kellett bonyolódnia, ahogy fehér botjával rótta a régi-új várost, hisz egyrészt alkalmazkodnia kellett a modern falakhoz és lépcsőfordulókhoz, ám világtalan szemébe beleégtek a régi helyszínek, melyekről éjszakánként álmodott...”
QUODLIBET
Két Drezda
Negyedszázada már, hogy megpillantottam a drezdai utcán az öregurat. Fehér botjához jól illett hófehér haja. A falak meg a lépcsők vezették, ahogy kissé ég felé emelt arccal haladt a tömegben. úgy nézett rézsút fölfelé, mint aki gondolataival túlemelkedik a mindennapok forgatagán, miközben a teste tömegvonzása nem engedi, hogy oda szálljon, ahová az álmai. Néha derékszögben elfordult, és úgy tapogatta tovább botjával a járda szegélyét.
Kísérőm annyit tudott a szikár öregúrról, hogy idevalósi és - a második világháborúban veszítette el a szeme világát. A város bombázásakor. Amikor az ódon és büszke Drezda 1945 februárjában néhány óra leforgása alatt a napalm áldozata lett.
Csak később jöttem rá, ahogy emlékezetemből újra meg újra felmerült ez a hófehér, bábszerűen mozgó öregember - arcán tétova derűvel, melyben az ég kékje meg a túlvilági árnyak penészszürkéje összekeveredett -, hogy ő az idő kísértete. Mindannyiunkkal megtörténik az, ami vele egyetlen felvillanó és végzetes pillanat alatt, hogy a város, ahol élünk, önmaga emlékévé tűnik át.
Nem nehéz elgondolni, mi történt vele. Rótta a várost, melynek fabordás épületei, kikötői és vadvizei között nőtt fel. Az utcák és a tornyok, a csipkés falak meg a parkok képe átitatta az emlékezetét. A szépséges városé, melyről annyi vedutát festett az ifjabbik Canaletto.
Ahogy az öregúr - immár vakon - tovább élt, belső látásával tetszése szerint felidézhette az ódon sikátorokat és szobrokat. A parkok zegzugait meg a kapualjak árnyékos boltozatát. Az Elba hídjait, az öreg házak kőcsipkéit és tornyait. A fabordás épületek falaira felfut a borostyán, kéményükön csókák ülnek, kék ablakukon pedig kinéz egy öregasszony, akit mintha az elmerült évszázadok felejtettek volna itt, az emlékein tűnődő városban.
A vak öregúrnak örökké tükörjátékba kellett bonyolódnia, ahogy fehér botjával rótta a régi-új várost, hisz egyrészt alkalmazkodnia kellett a modern falakhoz és lépcsőfordulókhoz, ám világtalan szemébe beleégtek a régi helyszínek, melyekről éjszakánként álmodott.
Gazdagabb volt mindenkinél. A környezetében élők lassan hozzászoktak az újjászülető és emlékezetét veszítő metropolishoz, a korosabbak is új helyszínekre cserélték a tovatűnt évtizedek látomását, a fiatalabbakról nem is szólva, akik már csak fotográfiákról idézhették fel a hajdani csodavilágot. ő fukarul őrizte a régi metropolis köveinek és szobrainak minden emlékezetéből visszafénylő töredékét. Egy-egy szőlőfürt-cégért, réz kapucsengőt és kerékvető követ. Lovas kocsi küllőinek fény-árnyék-játékát, vagy egy kóbor kutya pillantását. Egyszerre járt itt meg ott, hasadt lélekként, aki nagyszülei korát percről percre váltogatja az unokáiéval, ahogy egy vitrinben látni vélte a háta görbületét, miközben egy vigasztalan betonlépcsőn kaptatott fölfelé...
és ugyanez történik mindnyájunkkal, ahogy egy összetört tükörben faggatjuk a régi helyszíneket. Különösen akkor, ha egyazon városban telt a gyerek- meg a felnőttkorunk. A parkok meg a sikátorok és azok farsangi figurái újaknak adják át a helyüket. Csetlünk-botlunk a cserélődő maszkok meg a visszatérő ünnepek örvénylésében. Esetünkben évtizedeken át tartó, lassú, ám kérlelhetetlen módon fakulnak ködbe a hajdani kapualjak, ahol koldusok motyogtak, meg az ébenbarna sikátorok, melyekből éjszakánként felvillant a tankok torkolattüze. Szeneslegények fapapucsa klaffog a pincelépcsőn. ószeresek jönnek, akiknek dallamos mondókája ma is visszacseng a gangok vasrácsáról.
Tele a zsebünk idétlen telefonszámokkal, miközben hallgatjuk az autószirénák szünetlen sivalkodását az utcáról, és közben nagyanyánk baracklekváros fánkjaira gondolunk. Nagyapánk pléhdobozára, melyben a cigarettahüvelyek, a zsilettpengék meg a millpengők összekeveredtek. A soha-le-nem-áztatott bélyegeken pálmafás szigetek, havas hegycsúcsok és konok tekintetű politikusok. Az utca benzinbűzébe azoknak a hajdani fánkoknak meg a pléhdózniknak a mézcukor-aromája keveredik. Emlékeznünk kell a légópincék gyertyafüstjére meg a járdaszélen heverő püffedt lótetemekre. Macskaköves udvarokban verkliszó pattog, és csitri lány vetkőzik a félig nyitott ablaktábla mögött...
Mind átéljük ugyanazt, amit ez a drezdai öregúr. Két város él bennünk. össze is tartoznak, de különbözőek is egymástól. Ami itt muzsika, ott látvány. Ami ott pernyeillat, itt harsány zenebona. Egyik a szemhéjunkra belülről vetíti emlékképeit, míg a másikban csetlünk-botlunk. és bár ez a két város időnként összekeveredik bennünk örvényeivel és visszfényeivel, végül törvényszerűen ketté kell hasadnia. Ahogy az a két Drezda sem tudott soha összebékülni a vak öregúr mindennapi emlékezetében.
A folyamember
Ahogy a szélvihar sodor egy pihetollat, vagy elszabadult levelet pörget az ujja hegyén, úgy űzi a megáradt Mississippi a hordalékát. Medre, mely néhány napja még kordában tartotta, nem is sejthető. Valahol a tébolyultan robogó vízár alatt rejtőzik. Az elszabadult elem háztetőket és faóriásokat visz a hátán. Rajtuk riadtan csimpaszkodó lelkek. Emberek és gyíkok. őzek, rovarok meg kutyák. öszvérek és tehenek. Távolban megroskadt hidak és égő tanyák - az őselem játékszerei. Moszkitófelhőben heverő aligátorok. Ciprus- és mézgafák. Gyapotföldek. Messziről alig megkülönböztethetők.
Az iszapszínű örvények úgy játszadoznak a rétek meg a völgyek limlomjaival, palánkokat és felpuffadt állati tetemeket sodorva, mintha az ősvilágban elveszített birtokukat követelnék vissza. és még az áradó víz hangja is borzongató. A föld mélyéből hallatszik mindent betöltő, tompa zúgása, melytől a vadállatok is vacogva kushadnak le, akár a végítéletet váró bűnösök.
Nem az emberi méretek világa ez, hanem az elemeké. A teremtés színpada, ahol összemosódnak év- és korszakok, nappalok meg éjszakák. Hogy ősz van-e vagy tavasz, csak sejthető. Tulajdonképpen mindegy. Mióta az ég csatornái megáradtak s a hegyek ezernyi ezer csermelye és patakja folyamatosan zúdítja a folyóba a hordalékát, a világ hirtelen megfiatalodott. évmilliókkal ifjabb lett és szeszélyesebb. Ahogy szeszélyes tud lenni egy madárfiókával játszadozó vagy varangyos békát kínzó kölyök. Szalmaszálat dug a tátongó gerlefióka vagy a gyanútlan béka torkába, és addig fújja, míg az degeszre gömbölyödve elpukkan. Vagy gyíkokat fogdos egy kőfal repedéseiből, és felszögezi azokat egy deszkára hosszú sorban - méret és mintázat szerint. Nem módszeres kegyetlenség ez, csak a differenciálatlan lélek erőfitogtatása. Bolond játék, mely korlátot és gráciát nem ismer...
Az elszabadult folyam, a tomboló őselem a helyszíne William Faulkner kisregényének. De nem is helyszíne. Ez csak a látszat. A mű címe, The Old Man, jelzi, hogy itt a folyam, a Mississippi nem helyszín. Jóval több annál. Embernél hatalmasabb, titáni hős. Iszapszínű gigász, melynek gyökerek fityegnek a hajából, fogai üszkös sziklái. Ujjai pedig azok a csermelyek, melyekkel messzire kinyúlik, hogy a partján vacogó életet eleméssze. Időnként aztán bestiális kedvében úgy morajlik, őrjöng és zúg, hogy abból kihallatszik földet rengető kacagása is. A víz, a megszemélyesített őselem, a kiismerhetetlen közeg "egyszer úgy körülfon ravasz forgatagaival, mint a vízikígyó, másszor meg olyan, mint a levegő meg a szél..."
Van egy meghökkentő pillanata a kis remekműnek, amikor a folyamból elénk toppan egy különös őslény. Egy nemtelen gorgó, emberforma sáralak, aki mintha az élet hajdani korszakainak és szeszélyeinek megtestesítője volna.
„Apró, fürge emberke, odvas, fekete foga és jámbor, élénken villogó szeme volt, mint valami mókusé vagy vidráé...”
Ahogy ez a mocsári halász feltűnik, szinte magunkon érezzük a szerző kandi pillantását, mintha kérdené: észreveszitek-e, hogy ez az üszkös fogú, embernél ősibb figura, aki így beszél: hauhau, höng-höng, tutu, nem halász, nem is árvízi menekült, hanem maga az elemi lélek?
„Mocsári patkány, aki egy póklábú kalyibában tengődik”. Fajtánk ősformája, aki kilép a kusza növényi tenyészetből, és a fénytől hunyorogva, kissé kábán és a zsigerek kényszerétől űzetve, de szeme titkos fényeivel a szellem kalandjára is nyitottan, megveti lábát a világban. és e figura ködösen borongó hátterében, calibáni lénye kiegészítőjeként - félálomi látomás: - patkányok nyálkás, surrogó tömege árad.
A kisregény cselekménye amúgy elhanyagolható. Fegyencek szerepelnek benne meg rabtartók. Riadt árnyékok. Rendőrök és páriák. Egy várandós asszony. Bornírt csellengők és mindenbe beletörődött élőhalottak. Favágók, halászok és vadászok. Papírmaséból való ügyészek. Mindegy, kicsodák. A mű tere gigászi színpad, ahol egy hangyaboly érthetetlen nyüzsgése folyik. Hogy mit érez a rab és mit motyog az ügyész, lényegtelen. Hemzsegnek a parányi és sokszor egymással is összetéveszthető alakocskák. Míg a háttérben ott zúg, hánykolódik és kedvére tombol a folyam.
The Old Man. A folyamember.
Faulkner művének legfőbb erőssége a szemszög megválasztása. Ahonnan nézi az eseményeket. A nem emberi látószög. Az időn túli, téren kívüli pont, ahonnan az ősvilágra látni. A mérettelen időre és a motívumok nélküli térre. Az elemekre. Néha mintha fontos volna egy-egy hangyaember szándéka és akarata. életmentő szeretet vagy gyilkos indulat. De a víz összezúzza ezeket a pill
2008. 10. 03. 2:21
De a víz összezúzza ezeket a pillanat-zárványokat. és az író tollát is a folyamember lendülete viszi. Az acélkék víz ereje. Nem kíméletlen, csak pontos, ahogy az ősvilág játékainak hullámhosszára ráhangolódik, ahol még nincsen morál és vétség, álom és ébrenlét. Ahol még nincsen remény meg annak hiánya. Amikor a törvény csak annyi, hogy a víz betölti a terét, a kő lefelé hullik, a láng pedig felfalja, ami számára emészthető.
Mark Twain Huckleberry Finnjének zúgó folyamai valamiképp előképei e kisregénynek. Ott is küzd a megrettent lélek az árfallal, a galaktikákat játszó örvénnyel, miközben távoli városok fényei szúrnak a szemébe.
Ám Faulkner nézőpontja felől azok a vizek és hányt-vetett áldozataik mégis egészen mások. Ott az emberi szempont érvényesül. Itt minden a visszájára fordul. Ott evilági színpadon bolondoznak és gyötrődnek a figurák, igazak vagy sandák, kedvesek és szánalmasak, a haragvó folyammal hátterükben. Emez titáni világ, ahol az elemek kedvükre játszadoznak az alakokkal, akiknek arca egyívású, kedélye elhanyagolható, az álmaik ködbe vesznek, éhük és szomjúságuk pedig bestiális. Lényük a modern etika felől nem minősíthető.
Az író pontosan tudja, hogy nem szánandó figuráit kell ábrázolnia, hanem az ősvilágot. A tomboló vizet, melynek hátán az élet törékeny és esendő. és - megkoronázandó a szakadó ár rettenetes zúgását meg a mindent aláhúzó mocsár böffenéseit - egy véres és vaksi húscafat, mégis reményteli lélek, egy csecsemő születésével is fokozza az időtlen idő misztériumát. Jelzi, szinte sandán mosolyogva, hogy műve cselekménye számára is érdektelen, ő a Mysteria Magnát akarja bemutatni. és - a zúgó folyam háta is Betlehem, mert nincsen olyan vészhelyzet, melyben az élet ne akarna folytatódni. Fönn pedig, az acélszürke víz tükre felett, hogy ne maradjon kétségünk az író szándéka felől, az ősvilág nagy és királyi jelképei, „tízezer kígyó” meg a „patrícius-csőrű” sólymok vívják véget nem érő harcukat.
A morális lélek modern képződmény. Jellegzetesen európai tünemény. Az antik, tradicionalista világban nem volt morálbölcselet, ahogy például a hinduk vagy a kínaiak ma sem tudnak ilyesféle gondolatokkal mit kezdeni. Faulknernek tudnia kell ezt. Mert radikálisan szakít a moralista szemlélettel. Tudja, hogy a morál meg az etika pótszer, melyet a szakrális térből és szakrális időből kiszakadt, szekularizált lélek visel szánalmas álarcul.
és az árvíz egyszerre szörnyű és felemelő képeit megrajzolva az író helyreállítja a világ ősrendjét. Az ősvilág rendjét. Ahol csak az ég van meg a víz. A kövek meg a föld gyomrának lángjai. és körülöttük, alattuk vagy rajtuk időnként megcsillan valami halvány visszfény. A törékeny, páraszerű élet. Embereké, plántáké meg állatoké. Baktérium vagy egyiptomi fáraó, egyre megy. Napóleon és vízialga. Mind csak árnyak és gomolyfelhők játéka. Feltűnik és azonnal elenyészik.
Mesélő Hunnia
Ha valakit olthatatlan szenvedély sarkall ódon idők kincsei után, előbb-utóbb a maga előidejével is találkoznia kell. Ahogy barátomat, a nyurga költőt, a föld mélyének titkát faggató poétát is megkísértette ősleletek formájában a maga gyerekkora.
Mivel ez így kicsit homályos, el kell mondjam: költőm ritkán fog tollat. Inkább régészkedéssel üti agyon az idejét. Nincs az a földtörténeti vagy históriai kor, melyből ne volna néhány szebb emléke. Most viszont a maga gyerekkorának régészévé szegődött. ám mielőtt a legújabb kincseivel megismertetett volna, végig kellett nézzem a korábbiakat is...
Tudni kell, költőm a nyarat Gödön, a telet Óbudán tölti, és régészeti leleteit is főként a Duna-parti faluban - illetve városban, elnézést, hisz Gödöt nemrég várossá avatták - őrzi. Itt áll a szülei háza. Korábban tartottak itt lovakat, disznókat meg nyulakat. ám mióta a szülők kihaltak, az ólak is roskadoznak, a gyümölcsfákat pedig lassan beszövi a szeder- meg a csipkebozót.
Az egyik régi fészer szolgál most a régészeti leletek múzeumául. Leültem a farönkre és vártam, hogy poétám kirakja újabb kincseit. A mamutfogat egy Duna-parti sóderkupacban találta. A Roncsvitéz egy középkori páncél-mellvért. Itt-ott lyukak tarkítják. Tartozott hozzá egy sisak, és látszott rajta még a forgó helye is. Meg körül a lyuggatás, melybe a páncélhálót függesztették valaha.
Aztán, ahogy kigyönyörködtem magam, az én nyurga költőm a sisakot ráhelyezte a mellvértre, így lett igazán Roncsvitéz. Valóban olyan volt ez a sisak-csúcsos páncél, mint egy magába roskadó dalia.
Barátom láthatta, hogy tűnődésre késztet az ő hajdan nyalka Roncsvitéze, mert egy alkalmas pillanatban megszólalt: ez semmi! Most figyelj! Félrehajtott egy kartonpapírt a sarokban, és valami hatalmas fémszerkezetet emelt ki alóla. Az asztalon félresöpörte az apró borsókagylók héját meg a patkószögeket, és odatette a szikár vasszerkezetet. Egy bolti mérleg állt előttem. Elrozsdásodva, földtől kirágva. A földben szivárgó vizek kilyuggatták. Férgek maradékai és apró csigák forrtak rá.
Nagyapám mérlege - magyarázta az én nyurga poétám. - Az ötvenes évek elején vették el a földünket, meg a lovainkat. Szervezték a téeszt. Nagyapám áshatta el a mérleget, nehogy ezt is elvegyék. Múltkor észrevettem, kiáll a földből egy vasdarab. Kiástam, ráismertem.
Néztem az öreg mérleget. Egyetlen tömbbe forrasztotta a veres rozsda meg a föld üledéke. A mutatója megvolt, de már nem imbolygott. Dermedten állt. A két serpenyő sem mozdult. A kör alakú tükör is elhomályosult. Ahogy belenéztem, torzképpé formálta az ábrázatomat.
Mi is ősleletek vagyunk - summáztam. Mire az én cimborám levett két könyvet a polcról, és a kezembe nyomta. Mesélő Hunnia - tette hozzá sanda vigyorral. Belelapoztam az egyikbe. á. á. verse: állatok háborúja - Forrás Nyomdai Műintézet mélynyomása. Verses mesekönyv 1942-ből, születésem és a nyurga költő születésének évéből. Rettenetes klapanciák színes ábrákkal kísérve. Az állatok hadra kelnek egy erdei patakért. Repülőkön zúgnak a lepkék. A majmok ejtőernyővel ugranak ki. A kezükben géppuska. A rókák ágyúzzák őket. Az őzek gázálarcban menekülnek. A macskák rohamsisakban vonulnak. A nyulak karabéllyal rontanak a vízilovakra. A békák kimúlva, felpuffadva hevernek a patakparton. A medvék tankon közelednek. „üvöltöznek a szirénák, repülőgép berreg, hegyi erdő reánk küld egy egész regimentet.” Folyik a vér meg a bugyuta versezet...
Meghökkenten lapoztam bele a másik könyvbe, ami szintén verses és színes képekkel illusztrált mesét tartalmazott. V. A. munkája: Tüskés, a kertész. Anno 1952. Ifjúsági Könyvkiadó.
Ebben a rémséges versezetben az állatok elhatározzák: szövetkezetbe tömörülnek. Előbb értekezletet tartanak. Tüskés, a kertész ismerteti a tervgazdálkodás előnyeit. Többé nem fognak éhezni, mint régen. Még a vakond, az elnyomott bányász is kijöhet a napvilágra. De Harácsi, a hörcsög lopja a termést, főként a közöst dézsmálja. ám a dolgozó állatok, a bölcs Tüskés vezetésével leleplezik a halmozót. Tüskés díszoklevelekkel jutalmazza meg a munka hőseit és kimondja a végső szentenciát: „Fordult elő egy-két hiba, de jövőre helyrehozzák, még nagyobb kertszövetséget köthet akkor állatország...”
Gubbasztottunk az alkonyi fészerben. Kezemben a két meséskönyv. A polcon az ágyúgolyók meg az orsócsigák. A mamutfogak és a derék Roncsvitéz. Zöld borsókagylók közt a rozsdás mérleg. Lándzsahegyek és lópatkók közé keveredve tengeri sünök maradéka. Első világháborús töltényhüvely. Csillagforma sarkantyú és török pipa csonkja.
Csoda, hogy élünk - mondta ki végül a szentenciát barátom, a nyurga költő. én meg csak vállat vontam. Mit is fűzhettem volna hozzá.
Szepesi Attila
www.magyarszemle.hu
„1945 februárjában az angol és az amerikai légierő Drezda városát a szó legszorosabb értelmében egy hatalmas krematóriummá változtatta.”
62 évvel ezelőtt az angol és az amerikai légierő gyújtóbombákkal égette fel és tette a földdel egyenlővé Drezda városát. A II. világháború során egyetlen alkalommal sem pusztítottak el ennyi embert két nap alatt - még a Hirosima vagy Nagaszaki elleni atomtámadásokban sem.
1945. február 13-án este fél 10-kor az angol királyi légierő összesen 1049 Avro Lancester és De Havilland Mosquitos típusú bombázója két, egymás utáni hullámban berepült Drezda fölé, és kevesebb mint öt perc alatt több mint 3460 tonna hagyományos és gyújtóbombát dobott a légvédelem nélkül maradt városra.
A három óra múlva bekövetkezett második hullámban újabb 529 Lancester támadt a már fáklyaként égő városra és az angol gépek ezúttal kizárólag 1950 tonna gyújtóbombákat szórtak le.
Az első légitámadást követő két napban az amerikai légierő B-17-es bombázókkal további négy támadást intézett az égő, füstölgő, már régóta csak egy óriási menekülttáborként működő Drezda ellen, aminek során az amerikaiak 3900 tonna hagyományos és gyújtóanyaggal töltött bombákat dobtak le a belvárosra.
Drezdát ez idő alatt a nagy, sok száz géppel végrehajtott támadásokon kívül több, kisebb arányú bombázás is érte.
A városra két nap alatt a hagyományos összetételű bombákon kívül 7560 tonna nagy hatásfokú, napalm, magnézium, termit, klorin-triflurid és fehér foszfor tartalmú gyújtóbombát dobtak le.
A 3-4 emelet magasságú romhalmaz miatt az utcákon közlekedni nem lehetett, és a pokolként lángoló városból az egyetlen kifelé gyalog járható utat az Elba partja jelentette.
Ezt az életbe vezető kis ösvényt az alacsonyan szálló angol és amerikai gépek a nagy két napos bombázás után is napokon át többször bombázták, és a menekülő öregeket, nőket és gyerekeket a fedélzeti gépfegyvereikkel ezrével lőtték bele a folyóba.
Füstölgő hullahegy a drezdai utcán
Volt angol és amerikai kormánytisztviselők, nyugalmazott tábornokok és történészek a háború után évtizedekig arra hivatkoztak, hogy a támadások nem a német polgári lakosság ellen irányultak, hanem a még épségben maradt drezdai vasúti csomópontot és a környékére telepített ideiglenes kommunikációs központokat akarták megsemmisíteni.
Ennek az állításnak sok más mellett az is ellentmond, hogy a szövetségesek az 1945. február 13-14-i drezdai bombázás előtt és után kétszer, összesen négy alkalommal (1944. október 7-én, 1945. január 16-án, 1945. március 2-án és 1945 április 17-én) bombázták a drezdai teher- és szem
2008. 10. 03. 2:22
bombázták a drezdai teher- és személyszállító pályaudvarokat és a mellettük katonai sátrakban felállított telefonközpontokat.
A britek korábban azzal is magyarázták a kegyetlen drezdai bombázást, hogy az angol városok, pl. Coventry 1940 november 14.-i német bombázását akarták ilyen módon „egyensúlyozni.” Coventryt azon a napon 449 német bombázó támadta meg, 4330 ház részben vagy teljesen összedőlt és 554 ember vesztette életét.
Az arányokat a drezdai pusztítással még összehasonlítani sem lehet, a németek angol földre gyújtóbombát nem dobtak, és a londoni levéltárakban ma megtalálhatók és már tanulmányozhatók azok a titkosítás alól feloldott iratok, amelyek bizonyítják, hogy a Churchill vezette angol kabinet már jóval a Luftwaffe nagy-brittaniai légitámadásai előtt eltervezte a bombázásokat a német városok ellen.
Az angolok nem csak tervezték, de a Coventry elleni német bombázás előtt 14 hónappal már bombáztak is német városokat. Négy nappal a II. világháború kitörése, és két nappal azután, hogy az angol kormány háborút üzent a náci Németországnak, 1939 szeptember 5.-én az angol bombázók berepültek Wilhelmshaven és Cuxhaven fölé, ahol a katonai létesítményektől mentes, sűrűn lakott belső városrészeket bombázták.
Ezt az első angol légitámadást követték az 1940 január 12.-i és az 1940 március 20.-i légitámadások más német városok ellen, és csak ezután fél évvel bombázták a németek először Coventryt és a többi angol várost.
A háború során Drezda előtt az alábbi német városokat bombázták többé-kevésbé porig a brit és az amerikai légierő gépei:
Kiel, Neumünster, Stralsund, Bremerhaven, Emden, Wilhelmshaven, Hamburg, Neubrandenburg, Neustrelitz, Prenzlau, Bremen, Hannover, Rheine, Osnabrück, Hildesheim, Braunschweig, Berlin, Potsdam, Odera melletti Frankfurt, Bocholt, Münster, Kleve, Wesel, Dortmund, Hamm, Soest, Krefeld, Mönchengladbach, Düsseldorf, Aachen, Düren, Bonn, Köln, Siegen, Koblenz, Trier, Bingen, Bad Kreuznach, Mainz, Worms, Kaiserslautern, Pirmasens, Karlsruhe, Pforzheim, Stuttgart, Freiburg, Friedrichshafen, Ulm, München, Augsburg, Straubing, Heilbronn, Nürnberg, Ingolstadt, Bayreuth, Mannheim, Ludwigshafen, Darmstadt, Offenbach, Hanau, Majna melletti Frankfurt, Schweinfurt, Würzburg, Gießen, Kassel, Nordhausen, Merseburg, Lipcse, Chemnitz, Eilenburg, Halberstadt, Magdeburg, Gelsenkirchen, Oberhausen, Witten, Duisburg, Hagen, Wuppertal, Solingen, Neuß, Remscheid, Brilon és Aschaffenburg.
A minden évben megtartott drezdai emlékmenetre hívó plakát
Amerikai adatok szerint Berlinre 68,285 tonna, Kölnre 48,014, Hamburgra 38,319, Essenre 36,825, Duisburgra 30,535, Kielre 29,946, a Majna folyó melletti Frankfurtra 29,209, Brémára 25,513, Mannheimre 25,181, Stuttgartra 24,919, Dortmundra 24,783, Hannoverre 23,051, Gelsenkirchenre 22,885, Nürnbergre 20,401, Münchenre 18,851, Düsseldorfra 18,652, Lipcsére 11,427, Bochumra 11,177, Karlsruhéra 10,598, és Magdeburgra 9,914 tonna, zömmel hagyományos robbanóanyaggal töltött bombát dobtak a szövetségesek.
A német városok elleni szovjet légitámadások ebben nincsenek benne, a szovjetek nagyrészt a Vörös Hadsereg harckocsis alakulatai előtti hadszínteret, kisebb falvakat, német katonai egységeket, laktanyákat, raktárakat, stb. támadták az angol vagy az amerikai repülőgépeknél rosszabbul felszerelt, kisebb hatótávolságú és teherbírású, gyengébben felfegyverzett gépeikkel.
A német nagyvárosok közül a támadás napjáig egyedül Drezda úszta meg a civil lakosság elleni tervszerű szövetséges légitámadásokat.
A háború előtt (1939-ben) 642 ezer lakosú nagyváros 1945 februárjában már 1,2-1,5 millió embernek adott menedéket, és a nagy, több emeletes bérházak szobáiban 30-50 fős csoportokba zsúfolódva éltek az emberek.
Sok volt köztük a Breslauból, (mai neve Wroclaw, Lengyelországhoz tartozik) és a kelet felől közeledő szovjet Vörös Hadsereg kegyetlenkedései elől tömegesen menekülő idős ember, nő és gyerek, és a kórházakban ezrével feküdtek a hátrahagyott, ápolásra szoruló sebesült és többnyire mozgásképtelen német katonák.
A támadás napján Drezdában sok száz Magyarországról, Lengyelországból, Fehéroroszországból, Ausztriából, Ukrajnából, Csehországból, Szlovákiából és Baltikumból menekült család is volt.
Drezdában 1945 februárjában a szervezett német államot már csak egyedül a polgári védelem képviselte, nem volt légvédelem sem, mert a legyőzött Wehrmacht a náci párt tagjaival és a köztisztviselői karral együtt, eleget téve a nemzetközi Vöröskereszt követelésének, 1944 karácsonyára kivonult a városból.
Drezda a felgyújtásának napján már hetek óta a Vöröskereszt oltalma alá helyezett város volt, a háztetőkre hatalmas vörös kereszteket festettek, és az épületek ablakaiban kinn voltak a nagy, lepedőkből készített vöröskeresztes fehér zászlók.
A legnagyobb, és a mai napig tartó heves vitát a halottak száma jelenti.
A bombázások következtében Drezdában elhunytak becsült száma meglehetősen széles skálán mozog, a még mindig erős politikai nyomás alatt tartott történészek 40-50 ezer és 600 ezer közé teszik az elégett, porrá, hamuvá vagy füstté vált emberek számát.
Az első, valószínűtlenül alacsonynak tűnő szám a bűntudattól sem mentes angol történészektől, egy másik, 300 ezer halottról beszámoló jelentés a Joseph Göbbels vezette Reichsministerium für Volksaufklärung und Propaganda nevű minisztérium egyik, 1945 áprilisának végén Berlinbe küldött jelentéséből származik.
Göbbels a halottak magas számát arra használta fel, hogy további harcra, bosszúra és kitartásra hívja fel a már elvérzett és minden reményt feladott német népet.
A hidegháborútól vezérelt, ideológiailag megzavart szovjet politikusok, történészek azért hangoztatták a 4-500 ezer halottat, hogy a Vörös Hadsereg megszállása alá került Kelet-Németországban és a területén alakult Német Demokratikus Köztársaságban fenntartsák, a bombázás okozta angol és amerikaellenes hangulatot. 600 ezer, vagy több halottról elsősorban a németek beszélnek, fennmaradt iratok, személyes beszámolók és visszaemlékezések alapján.
A legtöbb becslés 2-300 ezer halottat említ, Konrad Adenauer, a háború utáni demokratikus német állam, a CDU (német kereszténydemokrata párt) megalapítója, a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja egy 1955-ös interjújában kereken 250 ezer halottról beszélt, a Vöröskereszt 275 ezer elhunytat tüntetett fel egy belső használatra kiadott jelentésében, és a német polgári védelem egyik volt vezetője az 50-es években 202,400 megtalált és a gyűjtőhelyekre összehordott halottról írt az emlékirataiban.
Egy másik, a polgári védelem kötelékében szolgált és később a Bundeswehrtől 1950-es évek végén nyugdíjba ment német katonatiszt a feljegyzéseire hivatkozva 253 ezer megtalált halottról ír: ő az embereivel akkor 35 ezer halottat tudott azonosítani, ennyinek állított ki halotti bizonyítványt, 50 ezerről a hozzátartozók valószínűsítették, hogy a rokonaikat találták meg és 168 ezer emberrel nem tudtak mit csinálni, mert a hullák felismerhetetlenségig összeroncsolódtak.
Ennyi az általa megtalált halottak száma, de a Drezdában látottak alapján a véleménye szerint két nap alatt eltűntek és elhunytak száma több mint fél millió ember volt, elsősorban az idegen, ismeretlen és senki által nem keresett menekültek nagy száma miatt, akik a városlakókkal együtt nyomtalanul égtek porrá, tűntek el vagy váltak hamuvá a mindent elemésztő tűzben.
A várost később megszálló Vörös Hadsereg adatai szerint az 1946-os drezdai romeltakarítások idején a Németország minden részéből dolgozni érkező emberekkel együtt a helyi lakosság száma nem érte el a 180 ezret.
Még 1947-ben is találtak 2-300 egymásra borult halottat rejtő beomlott légoltalmi pincéket. Az áldozatok pontos száma valószínűleg soha nem fog kiderülni.
Az 1945 augusztusi amerikai atombomba támadások és az azt követő években a radioaktív betegségek Japánban összesen 214 ezer (Hirosimában 140 ezer, Nagaszakiban 74 ezer) főként polgári áldozatot követeltek.
Ezek amerikai forrásból származó becslések, a japán jelentések több, a két városban összesen kb. 300 ezer halottról számolnak be. A japán áldozatok pontos száma a drezdaihoz hasonló okokból szintén megállapíthatatlan, itt is elsősorban a nyomtalanul elégett emberek nagy száma miatt.
A bombázások következtében Drezdában a földfelszín fölött órákon át tartó 1700-1900 C fokos pokoli hőmérséklet alakult ki, a városban sok négyzetkilométeres, előbb egymástól független, majd az összeérő körzetekben az együtt égő tűz miatt az oxigén 3-4 méter magasságig eltűnt a levegőből, akik nem haltak meg az összeomló házak alatt, azok elpusztultak a tűzben, megfulladtak a füsttől vagy az oxigénhiánytól, és futó, menekülő emberek tízezreit kapta fel az utcán nagy erővel lobogó tűz következtében kialakult légörvények sorozata: ők széttárt karokkal, lábakkal, csomagostól, kisgyerekestől a földről felrepülve pillanatok alatt nyomtalanul elégtek és egyszerűen hamuvá váltak a levegőben.
1945 februárjában az angol és az amerikai légierő Drezda városát a szó legszorosabb értelmében egy hatalmas krematóriummá változtatta.
A holokauszt szó a görög holokauston szóból származik, jelentése emberek elégetését, tűzben való megsemmisítését jelenti. A náci Németországnak és vezetőjének, Adolf Hitlernek az embertelenül gyilkos fajüldöző politikája keretében a II. világháború alatt a németek és szövetségeseik zsidók, cigányok, homoszexuálisok, kommunisták, értelmi fogyatékosok százezreit deportálták a koncentrációs táborokba, sokukat a háború alatt épített gázkamrákban gyilkolták le, és holttestüket a gázkamrák melletti kemencékben égették el.
Vitathatatlan, hogy az azóta már fogalommá vált angolosított holocaust szó erre teljes joggal vonatkoztatható, de az is jogos és helyénvaló, és annak is itt van már az ideje, hogy a Drezda elpusztítását jelképező, az angol és amerikai bombázók okozta 1900 Celsius fokos iszonyú tűzrengetegben szörnyethalt sok százezer ember halálára emlékeztető Bombenholocaust szót is megismerje a világ.
Az Európa sok országából Drezdába menekült polgári lakosság ellen 1945 február 13.-án és február 14.-én végrehajtott angol és amerikai kétnapos szőnyegbombázás volt az emberiség történelmének egyik
2008. 10. 03. 2:23
egyik legnagyobb háborús bűncselekménye és egyben ez volt a legrövidebb idő alatt elkövetett legkegyetlenebb és legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosság is, amiben emberek százezrei szenvedtek borzalmas tűzhalált.
Jack Corn
gondola.hu
DREZDA 1945. február 13.
TERRORBOMBÁZÁS A NÉMET VÁROSOK ELLEN
„- Drezda: ilyen hely nem létezik többé - Harris az angol légierő parancsnoka „
A második világháború előtt Drezdát, Szászország fővárosát Európa egyik legszebb városaként, Elba-parti Firenzének is emlegették. A Frauenkirche sziluettje több mint kétszáz éven keresztül határozta meg az óváros hangulatát. A háború 1945 elejéig szinte teljesen megkímélte a várost. 1945 húshagyó keddjén azonban angol-amerikai terrorbombázások áldozata lett a barokk ékszerdoboz. Drezda lerombolása máig a légi háború leghírhettebb eseménye. A rombolás mértéke egy egész generációt nyomasztott és máig megnehezíti a német városok bombázásának előítéletek nélküli megítélését.
Winston Churchill brit miniszterelnök mondta:
„A bombázásnak alapvetően a német munkáslakónegyedek ellen kell irányulnia. A jobb körökhöz tartozók házai szellősebben terülnek el, és ezért kényszerűen nagyobb a bombaigényük. A gyárakat és a katonai létesítményeket sokkal nehezebb fellelni és eltalálni. A bombázó-repülőgépek előállítására irányuló abszolút koncentrációval lehetővé válik Németország valamennyi nagyvárosa, vagyis minden 50 ezer lakos feletti város házainak 50 százalékos lerombolása.”
A stratégiai légi háború csúcspontja
A légi háború polgári lakossággal szembeni embertelenségének szimbóluma a Drezda ellen hagyományos fegyverekkel intézett támadás volt. A kulturális építményeiről világszerte ismert Elba-parti város már több légitámadást elviselt, de az 1945-február 13-ai teljesen váratlanul érkezett.
Az 1945. januári-februári jaltai konferencia Alekszej Antonov, a vezérkari főnök helyettese előadásában azt követelte a nyugati szövetségesektől, hogy az összeköttetési csomópontok elleni légitámadásokkal akadályozzák meg az ellenséget abban, hogy a nyugati frontról, Norvégiából és Olaszországból csapatokat dobjon át a keleti frontra.
A 8. amerikai légiflotta már előkészületeket tett a Berlin és Drezda elleni támadásra, így intézkedései összecsengtek a szovjetek követeléseivel.
Az amerikaiak február 7-én jelentették a moszkvai szovjet főparancsnokságnak a célok sürgősségi besorolását. Eszerint Berlin állt az első helyen, Lipcse a másodikon, Drezda a harmadikon és Chemnitz a negyediken. A szovjetek nem emeltek kifogást. Végül Drezdára esett a választás. Kiadták a parancsot, hogy 1200 - 1400 brit és amerikai bombázó február 13-án támadja meg a várost.
1945 közepén hozzávetőlegesen 950 ezer ember tartózkodott a városban, közöttük sok katona, akik úton voltak a már közel fekvő keleti frontra, s legalább 200 ezer, a szovjet csapatok elöl menekült ember. A főpályaudvar tömve volt emberekkel, akik arra vártak, hogy felférjenek egy vonatra. Az utcák tele voltak szeméttel, ezrek éltek a szabadban, ahol éppen helyet találtak maguknak. A város teljesen védtelen volt, légvédelmét a keleti front földi harcaira csoportosították át.
Február 13-án 22 óra 9 perc és 0 óra 55 perc között elkezdődött a rémálom az „Elba-parti Firenze” felett. Két hullámban 800 brit bombázó 400 000 gyújtó és 4500 robbanóbombát dobott a városra. A túlterhelt tűzoltóságot szörnyűséges látvány fogadta, bárhol is próbált segíteni vagy menteni. A bombáktól és tűztől összeomló utcasorok elzárták a menekülés útját a pincékben védelmet keresők elől, s a tűzpokolban lelték halálukat. Az 1943. júliusi hamburgi támadáshoz hasonlóan a városban tűzvész tört ki.
A második támadási hullám az égő városból az Elba partjára menekülő tömeg ellen irányult, s elképzelhetetlen pusztítást végzett.
Másnap délben 311 amerikai bombázó fejezte be a mészárlást.
Legendák keringenek arról, hogy számos pilótának még a tömeggyilkosságban való közreműködés sem volt elég, hanem örömüket lelték a pincékből előtámolygó nők és gyermekek, valamint a keletről érkezett menekültek mélyrepülésben történő géppuskázásában.
A drezdai halottak pontos számát sohasem lehetett megállapítani. A mentőcsapatok holtakkal teli egész pincéket találtak, másutt fehér hamuvá hamvadt embereket, a tűzoltótavakba fulladtakat, az utcákon és tereken szétszakított emberi testeket.
Az áldozatok számát kezdetben 100-200 ezer közé tették. A legújabb kutatások 35-40 ezer halottat tartanak reálisnak.
„Sohasem gondoltam - írta később Hanns Voigt, az eltűnteket kereső hivatal vezetője -, hogy a halál ilyen különböző formában érheti az embereket. Sohasem tartottam lehetségesnek, hogy a holtakat ennyi formában lehet sírba tenni: megégettek, elszenesedettek, szétszakadtak, látszólag békésen alvók, fájdalomtól elgyötörtek, teljesen összegörnyedtek, felöltözöttek, meztelenek vagy egy kupac hamu. S mindenütt a csípős füst és a testek oszlásának elviselhetetlen bűze.”
Katonailag Drezda elpusztításának semmi értelme nem volt, csupán az angolszászok hatalmi demonstrációját szolgálta. Richard Crossmann Labour párti politikus a közelmúltban ezt írta: „Drezda lebombázása az emberiség elleni bűntettek egyike volt, amelynek okozóit Nürnbergben vád alá kellett volna helyezni, ha az a bíróság nem a szövetségesek bosszújának puszta eszköze lett volna”
RUBICON 2006/7
TÖRTÉNELMI MAGAZIN
APOKALIPSZIS 1945. DREZDA ELPUSZTÍTÁSA
1945. február 13-áról virradó éjjel 10-óra 10 perckor a brit Királyi Légierő bombázója rádión kiadta a rejtjeles parancsot, és a hírhedt támadás Drezda ellen elkezdődött.
E célváros Németország egyik legnagyobb városa volt., de egyedül itt nem alakult ki jelentős hadiipar. A német hatóságok a sebesült katonák evakuációs központjává tette, és 1945 februárjában már a legtöbb iskola, étterem és középület katonai korházzá alakult.
A sebesülteken kívül a lakosságot a menekültek százezrei is növelték.
A város védtelen volt. A német kormányzat remélte, hogy ezt az egyik legszebb európai várost a szövetséges bombázók megkímélik.
Ehelyett Sztálin demokrata szövetségesei e kultúrközpont bombázásával az európai történelem legnagyobb tömeggyilkosságát hajtották végre. Ez a barbár gonosztett még a Hirosimára ledobott atombomba borzalmait és áldozatai számát is felülmúlta…
Irving dokumentumokra támaszkodó beszámolója percről percre, óráról órára mondja el e páratlan tragédia borzalmait és tárja fel annak történelmi hátterét, politikai következményeit. Tényekkel bizonyítja, hogy a bombázás célja a civil lakosság körében elérhető legnagyobb pusztítás volt.
David Irving
GEDE TESTVÉREK BT.
Budapest 2005.
franka-egom.ofm.hu
2008. 10. 03. 2:24
2008.06.27.
Drezda tűzviharban
David Irving: Apokalipszis 1945. c. könyvéről
Szörnyű volt Hirosima. Szörnyű volt Nagaszaki. És a szörnyűségek szörnyűsége volt Drezda 1945. február 12-13-án. A sok országból kitiltott – állítólagos holokauszttagadás miatt – David Irving 30 éven át gyűjtötte adatait a szűz célpont, Drezda városának angolok és amerikaiak által végrehajtott terrorbombázásáról. A könyv közzététele rettenetes izgalmakat váltott ki. Az előszóban azt olvasom a 2005-ös budapesti kiadású könyvben, hogy a szerző megközelítése annyira kiegyensúlyozott és precíz, hogy nem is tükrözi a történet teljes, borzalmas igazságát. Ami végbement, nem kényes ízlésű embereknek való olvasmány, noha a legrosszabb természetesen a maga egészében sohasem lesz elmondható. Azok az emberek, akik képesek lennének elbeszélni, meghaltak azon az éjszakán, nem hirtelen halállal és nem is könnyen, hanem a legborzalmasabb módon. Egyszerűen elégtek. Egyszerűen a bombák darabokra szaggatták őket. A tűzvihar okozta oxigénhiányban megfulladtak. Egyszerűen beleégtek a flaszterbe, úgy mint Hirosimában az árnyék.
A II. világháború végén a szövetséges hatalmak mindent elkövettek annak érdekében, hogy végleg térdre kényszerítsék Németországot németföldön. Erre a feladatra évek óta készültek. Tűzviharokat okoztak a német városokban, és ezekben a tűzviharokban minden ház, minden élőlény, minden fa és minden víz elpusztult. Az előkészületek során Hamburg 1943 júliusában kapott egy tűzvihart. Sok-sok ezer ember esett áldozatul. Ezt követte a Kassel elleni támadás az év októberében. Ott is pusztított a bomba és a tűz mindent, amit elért. Ezek a légitámadások, ezek a bombázások egy célt szolgáltak: elpusztítani a polgári lakosságot, és azonnali fegyverletételre késztessék Hitleréket. 1945. április 30-ig még azonban 3 hónap volt hátra. A terrorbombázás célját nem érte el, ezzel szemben több mint 100 ezren – gyerekek és öregek – lelték halálukat a tűzben, és nagyon sok hadifogoly. A szövetséges hatalmakat semmi nem érdekelte. Ez a februári három nap a világtörténelem legszégyenletesebb három napja. Igaz, a világtörténelem produkált már más szégyeneket is. Annak idején Amerikában tízezer számra deportálták az indiánokat. A nőket az egyik táborba, a férfiakat a másikba szállították. Egymástól ezer kilométernyi távolságra, nehogy szaporodjanak, nehogy megöleljék egymást. És ha már Amerikánál tartunk: David Irving másik könyvéből tudjuk, hogy a szövetségesek szisztematikusan készültek a német nép kiirtására a háború után. Roosevelt, a tolókocsis elnök kedvtelve tanulmányozta a terveket. Olyan berendezés prototípusa is elkészült, amely óránként ezer német férfi ivartalanítását végezte volna el, nehogy tovább szaporodjon a német. Nem kell sokáig tallóznunk a történelemben. Mi volt az a Gulág? Mennyien is pusztultak el? És mi volt Németországban a háború után? Mennyit is gyilkoltak meg? Drezdában a számítások szerint hatvanezer és kettőszázezer közötti ember pusztult el két éjszaka alatt. Máig sem tisztázódott, hogy mennyien lelték halálukat a vizekben. Az iszonyatos – több száz fokos – hőség elől, mert hisz lángolt az egész város az égig, az emberek víztározókba menekültek. Volt, aki tudott úszni, de őket meg a tározó aljára sodorták azok, akik nem. Egyébként is reggelre az iszonyatos hőségben kiszikkadtak a tározók, a víz elpárolgott. Ezeket a részleteket mértéktartóan írja le David Irving. A szűz célpont, Drezda, 600 ezer lelkes város volt ebben az időben, és ott-tartózkodtak 400-500 ezren a menekültek és hadifoglyok, köztük angolok is. A szövetséges hatalmakat ez nem rettentette meg. A totális terrorbombázást végrehajtották. Ha már a lakosság számánál tartunk, azt is le kell írnunk, hogy Drezda nem volt katonai fellegvár. Ipari sem. A művészetek fellegvára volt és a menekülteké. Voltak benne gyárak, de ahhoz képest jelentéktelenek, hogy bombázni kellett volna azokat. S a könyv végén arról is tudomást szereztünk, hogy a teljes bombázás szinte megkímélte a vasúti pályákat, a közlekedési csomópontokat, általában azokat a célpontokat, melyek a későbbiek során a szövetségesek számára Németország leigázásához szükségesek voltak. Drezda a szépség városa volt. Többek között a porcelán gyártás otthona. Az egyik pilóta meg is jegyezte a levegőben, Drezda fölött: minden porcelánt összetörtünk. Drezda a szellem városa is volt. Itt jegyzem meg, mert ez is történelem: 1882-ben itt rendezték meg az Európai Antiszemita Kongresszust, Albert szász király fővédnökségével. Ez a tény viszont rajta volt Drezda számláján. Emberre, német emberre nem volt szükség. Jól tudjuk, a II. világháború kirobbantása a németek számláján van. Jól tudjuk, a fasizmus embertelen világot teremtett. De David Irving könyve nyomán azt is tudjuk, hogy az öncélú pusztítás Churchill angol miniszterelnök számlájára írható. Hiába neveztek ki később egy bűnbakot, aki Angliában az egyesített légierő parancsnoka volt.
Idézzünk az Apokalipszis 1945. című könyvből: „Szászország fővárosa teljes mértékben védtelen város volt, a védtelen városra vonatkozó hágai egyezmény teljes értelmében. Ráadásul nem voltak benne elsőrendű ipari, stratégiai, illetve katonai célpontok. De Sir Arthur Harrist és amerikai partnereit a háború megnyerése és nem a nemzetközi jogi megfontolások érdekelték. A történész szerző felteszi a kérdést: hogyan jutott el odáig Németország egyik leggazdagabb és leggyönyörűbb városa, amelyben több mint egymillió állandó lakos és menekült tartózkodott, amíg végül 1945. február 13-án éjjel 10 óra 15 perckor megkezdődött ellene a 14 órán és 15 percen át tartó támadás. …A város nagyszámú hadifogoly tartózkodási helye is volt. Az angol bombázó parancsnokság a nemzetközi vöröskereszttől pontos tájékoztatást kért a szövetséges hadifoglyok elhelyezéséről.” A németek a hadifoglyok elhelyezésében tartották magukat a nemzetközi szerződésekhez, az angolok nem. Érdekes a történelmi szituáció. Drezda lángolt, a németek hullottak. De hol tartózkodtak ezekben a napokban a világ urai? „Hitler Berlinben volt, a bunkerében. 1945. január 29-én a késői órákban hagyta el Londont Churchill. Egy végső minisztertanácsi ülés után, amelyet a London elleni tovább folytatódó V-támadások miatt a föld alatti háborús teremben tartottak. Franciaországon keresztül Máltába repült, ahol találkoznia kellett az Amerikai Egyesített Vezérkar fejeivel, és Roosevelttel, mielőtt tovább folytatja útját Jalta felé.” „Az angol miniszterelnök 1945. február 11- én a krími konferencia végén minden bizonnyal ugyanolyan elfoglalt volt, mint annak kezdetén. Nem volt semmi oka sem, hogy a korábban nyomatékosan kért (a szovjetek által kért) támadást Drezda ellen most lefújják. Február 13-án ezen a napon szállt fel újra Churchill és kísérte a Cunnard-társaság »Franconia« tengeralattjáróra, amely rájuk várt, hogy útnak induljanak a Krím-félszigetről. A luxushajó fedélzetén lordokhoz illő dőzsölés közben azon vitatkoztak, hogy legközelebb milyen országba látogatnak. A miniszterelnök feladata volt a hajón lévő társaság felköszöntése aznap este 8 óra 30 perckor; ezt megelőzően először fél órán át vigyázzállásban tartotta a tengerészeket, akik a hideg Fekete-tengeri szélfúvásban vacogtak; brutális hatalomfitogtatás volt. Németországban 11 óra 30 perc volt. Hétezer pilóta volt most fenn a levegőben, és tartott Drezda felé.” Tehát a tengernyi repülőgép fent a levegőben és a mesterbombázó Mosquitója a célváros felé közeledett, Smith bekapcsolta a TR.1143 jelű ultrarövid adóját, megtörte a rádiócsendet Németország fölött. „Mesterbombázó a vezérjelzőnek: mennyire hall Ön engem? Vége A vezérjelző, Topper hadnagy azt válaszolta, hogy a mesterbombázót »ötös erősségen« világosan hallja.” Majd egy kicsit lejjebb: „Aztán eljött az ideje, hogy először rárepüljön a célpontra. A Központi Pályaudvar fölött még mindig 2000 láb magasságban volt. Lassan, fokozatosan kezdett lejjebb ereszkedni, közben a szemét folyton a magasságmérőn tartotta. A céljelző bombák 700 láb magasságban történő barometrikus robbanásra voltak beállítva. Ha ennél lejjebb oldja ki azokat, a kis repülőgép valószínűleg lángba borul. Szeme nyomon követte a Központi Pályaudvar vasúti síneit és jobbra, a folyó irányában körbejárt. A vasúti hídtól balra fekszik a jelzőpontja, a kerékpárstadion. Mihelyt olyan helyzetbe került, hogy megkezdhette jelző tevékenységét, bemondta mikrofonjába: »Vezérjelző. Hajrá!« Így figyelmeztette a többi jelzőket, akik egyébként jelölőútjukat kezdenék. 2000 láb magasságból 800 láb magasság alá bukott le a Mosquito és kinyitotta a bombaajtóit, mihelyt a célzóponthoz vivő egyenesbe ért. Topper most bekapcsolta az automatikus kamerát. Az első felvillanó robbanás Drezda-Friedrichstadt kórházát, Közép-Németország legnagyobb kórházkomplexumát célozta, amint a lencse mutatta. A kamera megörökítette a bombatartóból kihulló 1000 font súlyú céljelző bomba képét: a bordázott fémtörzs árnyképe fenyegetően vetődött rá a kórház területén egy kis, hosszú épület tetejére, ami a Katolikus Öregek és Betegek Otthonának adott szállást.” Hogyan működtek a bombák, ezek a szörnyszülöttek? „Este 10 óra 15 perckor kezdtek hullani a bombák Drezdára. Topper hadnagy, a vezérjelző felhívta a mesterbombázó figyelmét az óriási, 4000 és 8000 font súlyú, egész háztömböt romboló bombák jellegzetes, lüktető robbanásaira. Ezeket úgy tervezték, hogy széttörje az ablakokat és letépje a háztetőket a drezdai Óváros igen gyúlékony épületeiről, amik némelyike több, mint 1000 éves. Egy élénk kék villanás törte meg a sötétséget, amikor egy, a célszektortól messze lehullott bombasorozat felrobbant. A pilóták később rájöttek, hogy egy elektromos berendezést ért biztosan a találat. Irányító a mesterbombázónak: Úgy tűnik, hogy a bombák szépen hullanak. Vége!” „Igen, irányító. Nagyon szépnek tűnnek.” Ez volt a bombázás első hulláma, ezt követte a második, de az első hullám teljesen lángba borította a várost. Február 14-én hajnali 2 órakor, a második csapás végén 100%- os felhőzet sötétítette el az eget. De a város iszonyatos fényben égett. Megint csak betű szerint idézünk: „Drezda gyakorlatilag szűz város volt. Ugyanazt a bánásmódot lehetett alkalmazni ellene, mint Hamburg ellen. Először rombolóbombákkal szétzúzni az ablakokat és háztetők
2008. 10. 03. 2:25
az ablakokat és háztetőket, majd gyújtóbombazáport szórni, amelyek lángba borítják a házakat, és vörösen izzó szikráik forgószeléből tűzvihart támasztanak, amely behatol a törött ablakokon és szétzúzott háztetőkön, lángba borítva a függönyöket, szőnyegeket, bútorokat és a háztető faanyagát. A második bombázó hullámnak csak annyi rombolóbombát kell magával vinnie, amennyi szükséges ahhoz, hogy a tüzek szétterjedjenek.” „Ezalatt Drezda legnagyobb részén a szirénák némák maradtak. Az első támadás alatt az áramszolgáltatás károsodást szenvedett, és az embereket a második támadás meglepetésszerűen érte.” „Azon a reggelen Adolf Hitler 6 óra 14 perckor került ágyba. Sohasem feküdt le addig, amíg az utolsó repülőgép el nem hagyta Németország légterét. Kimerültségtől gyötörve kelt fel délután egy órakor, és az a hír várta, hogy Drezda lángokban áll, és amerikai bombázók jöttek el újra, hogy teljessé tegyék a tömeggyilkosságot. Az első két terrorbombázó hullámot az angolok és a kanadaiak, a harmadikat az amerikaiak követték el.” Céljuk az volt, hogy Németországot azonnal térdre kényszerítsék. Azt írja David Irving: „A Drezda elleni légitámadások nem azért nem eredményezték az azonnali kapitulációt, mert nem volt elég nagy a rombolás. Egyetlen éjszaka alatt a városból több, mint 1600 acre terület pusztult el, ugyanakkor Londonból az egész háború alatt a légitámadások következtében még 600 acre nagyságú terület sem károsodott.” Bevégeztetett. Drezdát három hullámban porig bombázták és alázták. A következő sorokat olvasom a könyvben: „Sohasem gondoltam volna, hogy ily sok módon érheti utol az embereket a halál. Sohasem számítottam arra, hogy ilyen állapotban látok embereket betemetve, elégve, elhamvadva, szétszakítva, halálra zúzva. Volt úgy, hogy az áldozatok békésen alvó embereknek tűntek, máskor gyötrelmes volt az arckifejezésük. A tornádó majdnem meztelenre vetkőztette őket. Voltak összeroncsolt testű keleti menekültek, csupán rongyos öltözékben, és halottak az Operából ünnepi ruhájukban. Egyik helyen az áldozat egy formátlan darab massza, másutt egy pléhvödörbe lapátolt hamuréteg. Az egész városban az utcákon végigsodorta a szél a rothadásnak induló hús semmi mással össze nem téveszthető szagát” – mondta Hanns Voight, a drezdai VNZ-ben a Meghalt Személyek Osztályának vezetője (Abteilung Tote). A támadások után az angol és amerikai illetékesek minden dokumentumot összegyűjtöttek, és elszállították Londonba meg Washingtonba. Drezda elpusztítását a szovjetek iránti kedveskedésnek szánta Churchill. A Vörös Hadsereg karosszékből nézte végig Drezda bombázását. Majd amikor a tüzek kialudtak, „a Vörös Hadsereg tisztjei benyomultak a Minisztérium épületébe és az értéktárgyak teljes gyűjteményét (a jegygyűrűkkel együtt) minden további nélkül hadizsákmányként elszállították a Szovjetunióba. Elrabolták a megfizethetetlen értékű festménygyűjteményeket is, köztük a Sixtusi Madonnát, amely egy vasúti alagútban túlélte a légitámadásokat. A VNZ Drezda-Laubegestban lévő szervezetének több, mint 3000 dolgozóját kilakoltatták hivatali helyiségéből, és minden azonosítási tevékenység megszűnt. Hanns Voigtot utasították, hogy hivatalát és dokumentumait helyezze át a Drezda-Leubenben lévő Városházában. Három hivatalnokát megtarthatta. Az új áldozatok nyilvántartásba vételére irányuló minden próbálkozás szükségképpen megszűnt, és Voigh hivatalnoki karának munkája helyébe a 80-90 ezer betűrendes karton további feldolgozása lépett, amiket Voigh az ismert és ismeretlen áldozatokra vonatkozóan a légitámadásokat követő hónapok alatt összegyűjtött.”Az ám, a jegygyűrűk! A németek a halottak azonosításának érdekében a jegygyűrűket lehúzták vagy levágták az áldozatokról. Ugyanis német szokás szerint a gyűrűk belső felületén gazdáik monogramját vésték be. Ez múlhatatlanul szükséges volt az azonosításhoz. Sok vedernyi gyűrű nem szolgálhatta a pusztítás halottjainak azonosítását. Az oroszok hazavitték. A II. világháború története még ma sem ismert az emberiség előtt. Töméntelen a hazudozás. Töméntelen a történelemhamisítás. Évekkel ezelőtt Drezdában ezrek és ezrek emlékeztek a tűzviharra, az infernóra, és kijelentették: Drezda elpusztítása is holokauszt. Az akkori német kancellár, aki ma az oroszok alkalmazottja, Schröder, kikérte magának a holokauszt fogalmának kiterjesztését. David Irving igyekezett tárgyszerű lenni. Ezért üldözik hazájában és Európában szerteszét. Rendkívül nehéz és keserves olvasmány, de el kell olvasni.
(David Irving: Apokalipszis 1945. Drezda elpusztítása. Gede Testvérek Bt. Budapest, 2005.)
Győri Béla
2008. 10. 03. 2:26
Ha ez neked mítosz, te nem vagy normális.
Idegenszívű bérkommentelő
2008. 10. 03. 2:26
Gazdag István: Atrocitás-propaganda (Mottó: „Megöltük a disznót, de nem azt, amelyiket kellett volna" (Churchill))
antidogma.hu, cs, 2007/02/22 - 21:03
* Reáltörténelem
Drezda 1945Drezda 1945
Chamfort szavaival szólva „lefogadhatjuk, hogy minden általánosan elfogadott nézet, minden közhelyszerű megállapítás ostobaság, mert a többség véleménye”. Nos hát, hatvan évvel a harmincéves európai polgárháború befejeződése után egyre több történész veszi észre, hogy a király(nő) bizony meztelen, és a látvány nem éppen gusztusos. Az angolok ugyanis valójában mindig is abban voltak a legnagyobbak, ahogyan világuralmi céljaik zavartalan érvényesítése érdekében háborút, viszályt és gyűlölködést tudtak szítani a kontinens népei között. De ha lehet, még ennél is nagyobb jártasságra tettek szert az ún. atrocitás-propaganda: a háborúk hangulati előkészítése, a háborús közhangulat fenntartása, valós háborús célkitűzéseik álcázása, mindenekelőtt pedig az általuk elkövetett kegyetlenkedések eltusolása terén. Nevükhöz fűződik néhány forradalmian új és kifejezetten a polgári lakosság ellen irányuló tömegpusztító módszer feltalálása és rendszerbe állítása is, mint például a deportálás (a kanadai franciák ellen), a halálra éheztetés (az írek ellen) és a koncentrációs táborok (a búrok ellen).
Szilárd támpontot szolgáltat a „legagresszívebb, legösszeférhetetlenebb és legmilitaristább európai nemzet” címért folytatott virtuális versenyhez az objektív tény- és számszerűségek összehasonlító tudománya, a statisztika. Az 1800 és 1940 közötti időszak vizsgálata például azt mutatja, hogy az európai országok 287 háborúban vettek részt. Ezek után talán már egyáltalán nem meglepő, hogy a tízes „rangsor” élén Nagy-Britannia áll, amely nem kevesebb mint nyolcvan háborúba, az adott periódus háborúinak 28 százalékába avatkozott be, miközben a sereghajtó (Hollandiával holtversenyben) – és remélhetőleg ez is egyre kevesebbeknek okoz meglepetést – éppenséggel Német(Porosz)ország a maga 8 százalékos háborús „teljesítményével”, amelyet húsz háborúval totalizált. A további sorrend, zárójelben a „versenyzők” által produkált számszaki, illetve százalékos eredményekkel: Franciaország (75, 26), Spanyolország (66, 23), Oroszország (63, 22), Ausztria-Magyarország (55, 19), Törökország (43, 15), Lengyelország (32, 11), Svédország (26, 9) (vö. Chincy Wright, A Study of War, N.Y. 1960).
Különösen érzékeny téma a második világháború kirobbantásáért viselt felelősség és a háború folyamán elkövetett kegyetlenkedések kérdése, mert az ezzel kapcsolatos nürnbergi döntésen alapul a jelenlegi európai hatalmi konstelláció és államberendezkedés legitimitása is. A náci Németország egyedüli és kizárólagos felelősségét hangoztató propaganda-szólam cáfolata felé vezető aknákkal teli úton legutóbb egy magyar történész, Németh István is átlépte a Rubicont azzal, hogy (stílszerűen) a Rubicon történelmi folyóirat 2006. évi 7. számában a német nép elleni angolszász terrorbombázásokról rántja le a leplet. Mint arra a cikkíró már a bevezetőjében felhívja a figyelmet, a második világháború német polgári áldozatairól való megemlékezés egészen a legutóbbi időkig tabunak számított Németországban, éspedig ama elképesztő és igencsak sajátságos „logika” alapján, miszerint ez „elterelte volna a figyelmet a náci Németország bűnösségéről”.
Mielőtt ismertetnénk e kiváló tényfeltáró írás legsokkolóbb megállapításait, emlékeztetünk rá, hogy 1964-es németországi látogatásakor már Harry Elmer Barnes is megdöbbenve tapasztalta a németek körében uralkodó és a történelemben páratlan bűntudatot, amely esetükben ráadásul az önvád iránti érthetetlen függőséggel párosul. A neves amerikai történész mindebben annak az átnevelő kampánynak a várakozáson felüli „sikerét” látta, amelynek az 1945 és 1952 közötti nyugati megszállás időszakában a (nyugat)németeket alávetették, és amelyet már jóval előbb elterveztek. „Egy háborút csak akkor lehet elveszítettnek tekinteni, ha területét elfoglalja az ellenség, a vereséget szenvedett nép vezető elitjét háborús bűnös perekben elítélik, a meghódítottakat pedig átnevelő programnak vetik alá. Ehhez nyilvánvaló módszer a győztes történelemszemléletének a vesztes agyába való beültetése. Legfontosabb, hogy a győztes nemzet háborús propagandája által használt ’erkölcsi” kategóriákat átvigyék a legyőzött tudatába. Csak ha a győztes háborús propagandája belépőt talált a legyőzött történelemkönyveibe és a következő nemzedék is elhiszi azt, akkor tekinthető az átnevelés valóban sikeresnek”, magyarázta a tervbe vett átnevelés vezérmotívumait Walter Lippmann, a The New York World főszerkesztője (idézi H. Diwald: Geschichte der Deutschen, Propylaen, Frankfurt 1978). Ami a jelenlegi német zombinemzedék emberi tartását, erkölcsi-szellemi állapotát illeti, kétségünk sem lehet az átnevelés máig tartó sikerét illetően. Nem is csoda. Alig ért véget a háború, máris kezdetét vette a történelem legnagyobb könyvégetési akciója, amelynek során a győztesek a náci érában keletkezett könyvek és sajtótermékek tízmillióit semmisítették meg. Ezzel párhuzamosan átíratták a történelemkönyveket, és az oktatás, a tömegtájékoztatás, a mozi, a színház, az egyház feladatává tették, hogy az egymást követő nemzedékek változatlanul abban higgyenek, amit számukra előírtak. Mint azt Friedrich W. Grimmnek már 1945 májusában elmagyarázta a szövetségesek egyik magas rangú tisztségviselője, „addig fogjuk folytatni ezt a horror-propagandát, amíg senki nem fog elfogadni egyetlen jó szót sem a németekről (…), és amíg maguk a németek is annyira össze nem lesznek zavarodva, hogy már egyáltalán nem tudják, hogy mit tegyenek!” (Politische Justiz, die Krankheit unserer Zeit, Scheur, Bonn 1953).
Németh István elemzéséből egyebek mellett az is kiderül, hogy az elkerülhetetlennek tartott következő háborúra készülő britek rögtön az első világháború befejezésekor elkezdték tervezgetni a német polgári lakosság moráljának légi csapásokkal történő felmorzsolását, és a légierő (RAF) számára kidolgozott későbbi tervezetben ez a cél elsőbbséget élvezett a német hadi potenciál lerombolásával szemben. 1923-ban Hugh Trenchard, a RAF főparancsnoka a következő háború perspektívájában a lakások lerombolását és a polgári lakosság körében okozott minél nagyobb emberveszteséget jelölte meg stratégiai prioritásként. Ennek szellemében Nagy-Britannia már 1932-ben – tehát még Hitler hatalomra jutása előtt (!) – megkezdte a polgári célpontok elleni stratégiai légi háború igényeire szabott távolsági nehézbombázó-flotta felépítését. Az ellenséges országok polgári lakosságával szembeni hagyományos brit gátlástalanságot és embertelenséget rögzítő fentebbi észrevételemet alátámasztva írja a szerző – és talán ez az egész tanulmány lényegi megállapítása – hogy „a német légi háborús doktrína a hagyományos humanitárius gondolkodás és a háborúskodás klasszikus-kontinentális hagyományának folyománya volt, az angolszász felfogás is saját hagyományaira tekintett vissza, amikor a nagyszabású légitámadások céljának a pogári lakosságot tekintette. E módszer más eszközökkel folytatta a tengeri blokádok évszázadok óta alkalmazott, alapvetően az egész ellenséges nemzet ellen irányuló brit gyakorlatot.” Ez tehát azt jelenti, hogy míg a náci Németország humánus és sportszerű módon csupán az angol haderőt tekintette ellenségének, addig a demokrata Nagy-Britannia embertelen és sportszerűtlen módon az egész német népet! (Németh István szerint e barbár hadviselési mód az amerikaiaktól sem állt távol, és a történelmi korrektség kánonja ellenében azt is van mersze megállapítani, hogy az amerikai polgárháborúban elsősorban az északiak „vonták be tudatosan a déli lakosságot a háborúba”, noha mindeddig úgy tudtuk, mert azt szajkózták, hogy ők képviselték a „nemes” ügyet és az „erkölcsös” oldalt.)
A java azonban még csak ezután következik! A tanulmány ugyanis lényegében felmenti a német hadvezetést azok alól a súlyos vádak alól, amelyek a Guernica, Varsó, Rotterdam és Coventry elleni légi csapások miatt érték a szövetséges propaganda részéről, egyúttal minden alapot nélkülöző „legendának” minősítve azokat a híreszteléseket, miszerint Németország kezdte a polgári lakosság elleni stratégiai légi háborút. Guernica baszk város ellen, mivel az a spanyol köztársasági erők visszavonulási útvonalán feküdt, a Luftwaffe katonai célpontokat célzó taktikai légitámadást hajtott végre, és nem is saját kezdeményezésre, hanem a Franco-féle nemzeti főparancsnokság utasítására. A Lengyelországot elfoglaló német erők egymás után ötször követelték Varsó átadását, amit a lengyelek minden alkalommal megtagadtak. Mielőtt megkezdték volna a főváros légi csapással kísért ostromát, a németek szabad elvonulást biztosítottak a lakosságnak, de a lengyel vezetés ezt az ajánlatot is elutasította, és ezzel tudatosan tette ki a civileket a várható emberveszteségeknek. Az angol propaganda a Rotterdam elleni német légitámadást „terrortámadásnak” állította be, és 30 ezer civil áldozatról beszélt. Valójában a holland városban, amely Varsóhoz hasonlóan frontvonalban fekvő, védett város volt, 600-900 ember halt meg a német légitámadás következtében, amelyre csak azt követően került sor, hogy a németek többször is megadásra szólították fel a város védőit. Amikor azok végül hajlottak a jó szóra, azonnal visszarendelték a bombázásra indított német gépeket, de egy részük már időközben ledobta bombaterhét és a bombák a holland tűzoltóság felkészületlensége miatt okoztak súlyos károkat Rotterdam épületeiben. Ami pedig Coventryt illeti, ahol a lakóterületek közé ékelve repülőgépmotor- és más fontos hadiipari üzemek voltak, a város elleni német légitámadásról maga a brit kormányzat is elismerte, hogy a fegyvergyárak elpusztítását célzó támadásként nemzetközi jogilag törvényesnek minősült. Bár tudott a készülő támadásról, Churchill mégis megtiltotta a város kiürítését, nehogy a németek megsejtsék, hogy a briteknek sikerült desiffrírozniuk rádióadásaikat. A támadásnak egyébként összesen 554 halálos áldozata volt.
Sokakat bizonyára az is meglepetésként érhet, hogy a második világháborúban az angolszászok által rendszeresített „tűzvihar” ötlete már 1915-ben kipattant egy F. W. Lanchester nevű angol matematikus fejéből, aki azt javasolta, hogy az
2008. 10. 03. 2:27
hogy az ellenséges lakosságot lángokkal pusztítsák el. Miközben Hitler a polgári lakosság kímélésének óhajától vezéreltetve megtiltotta az angol városok rossz látási viszonyok közepette történő bombázását, addig az angol gépek már a háború kirobbanásától kezdve válogatás nélkül zúdították bombaterhüket a Ruhr-vidékre és a birodalmi fővárosra. London ellen is csak azután került sor német ellencsapásra, miután a britek már nyolcszor bombáztak polgári célpontokat Berlinben, de a német gépeknek még a hivatalosan „megtorló támadásnak” minősített akció során is megtiltották, hogy lakóterületekre támadjanak. Churchill már 1940. május 11-én bejelenti, hogy a légitámadások során nem lesznek tekintettel a német polgári személyekre. A brit kormány által 1941. április 18-án kiadott nyilatkozat ugyanakkor a felől sem hagy kétséget, hogy a polgári célpontok bombázása „az általános politika része”, és hogy „e politika erősödik a háború végéig, függetlenül attól, hogy éri-e további támadás a brit szigetet vagy sem”. A brit kormányfő 1941. július 9-én elrendeli a Német Birodalom bombázását, hogy „megtörje a német polgári lakosság és főleg az ipari munkásság morálját”. A „morális” célú szőnyegbombázás 1942. február 14. óta a RAF hivatalos doktrínájává válik: „Világos, hogy a célpontok települések legyenek, és például nem dokkok vagy a légi ipar”, áll a direktíva függelékében. Churchill és Roosevelt 1943. január 21-i casablancai találkozóján megállapodásban rögzítik, hogy fő céljuk „a német katonai, ipari és gazdasági rendszer növekvő mérvű lerombolása és a német nép demoralizálása, hogy alkalmatlanná váljon a fegyveres ellenállásra.” Hát ezt a céljukat legalábbis nem koronázta siker, az elképesztő pusztítás ellenére sem, amelyet terrorbombázásaik a német városokban okoztak. Maga John Terraine brit hadtörténész is kénytelen volt elismerni a háború után, hogy „a német lakosság és hadsereg morálja elképzelhetetlen mértékben rendíthetetlen maradt”.
Néhány száraz adat e brutális pusztítás mértékének érzékeltetésére: a szövetségesek 161 német városra és 850 településre 1,4 millió tonna bombát dobtak le, a támadások során 570 ezer polgári személy halt meg, közülük minden tizedik gyermek volt, elpusztult az ország teljes lakásállományának az egynegyede és hajléktalanná vált 13 millió ember. A Hamburg megsemmisítésére indított 1943. július 27-28-i ún. Gomorra-akció 35 ezer polgári lakos életét követelte, elpusztítva a lakóépületek felét. Az 1944. március 22-i éjszakai támadás teljesen romba dönti Frankfurt óvárosát. A német polgári célpontok elleni terrorháború csúcspontjaként 1945. február 13-án porrá bombázzák Drezdát, az áldozatok számát 100-200 (újabban 35-40) ezerre becsülik. „Drezda lerombolása az emberiség elleni bűntettek egyike volt, amelynek okozóit Nürnbergben vád alá kellett volna helyezni, ha a bíróság nem a szövetségesek bosszújának puszta eszköze lett volna”, kommentálta utóbb a német város tragédiáját Richard Crossmann, brit munkáspárti politikus. (Ehhez képest a rémtett kitervelőjét és irányítóját, Arthur Harrist, a brit bombázóparancsnokság vezetőjét a királynő lovaggá ütötte, Londonban pedig szobrot emeltek a tiszteletére.)
Nem mintha az angolszász szövetségesek máshol kíméletesebben bántak volna a polgári lakossággal. Lényegében ugyanilyen barbár módon jártak el a többi európai ország „felszabadítása” közben is. Franciaországban 60 és 300 ezer közé teszik azon polgári lakosok számát, akiket a Liberatorok által ledobott bombák öltek meg. Belgium prímása az ország valamennyi templomában felolvasott pásztorlevélben emelt szót a belga városokat ért angol-amerikai terrorbombázások ellen. Rómát a „nyílt várossá” nyilvánítására irányuló német-olasz szándék ellenére érte pusztító bombatámadás az angolszászok részéről, az Olaszországot sújtó Avalanche-hadművelet terrorbombázásai 43 ezer polgári áldozatot követeltek. Valójában ugyanis Nagy-Britannia és az Egyesült Államok nemcsak a náci Németország, hanem egész Európa és az európai kultúra ellen is háborút viselt, mégpedig Európa másik halálos ellensége, a bolsevista Szovjetunió oldalán. Azzal az „istentelen” állammal szövetkezve, amely még náluk is nagyobb kegyetlenségeket követett el Közép-Európa legázolása során. Márpedig Németh István szerint az angolszászoknál „az Istenre való hivatkozás fontos része volt a lélektani hadviselésnek – erkölcsileg legitimálta a német polgári lakosság elleni támadásokat”. Istennel vagy nélküle, a végeredmény ugyanaz volt: pusztítás és emberirtás. Mindez persze a „Jó” nevében.
A névlegesen Európa felszabadítására, valójában azonban Európa leigázására és a német nép kollektív megbüntetésére törekvő szövetséges hatalmak tökéletesen tisztában voltak egymás szándékaival, és azzal is, hogy céljaik elérése érdekében valójában mindenre képesek. Churchill, Roosevelt és Sztálin szemében az európai civil áldozatok csupán „járulékos veszteségeknek” számítottak, és egyáltalán nem voltak aggályaik az elpusztításukra használt eszközök tekintetében. Számukra a cél valóban minden eszközt szentesített. A lehető legembertelenebbeket is.
„A brit bombázóparancsnokság nemcsak intézményesítette a civil lakosság elleni bombázásokat, hanem arra a felismerésre jutott, hogy a német városokat nem szétbombázni, hanem felgyújtani kell, mert az hatékonyabb pusztítással jár. (...) Miután valóságos tűzviharokat idéztek elő, a szövetségesek szándékosan törekedtek a jelenség előidézésére, s tudatosan válogattak célpontul ódon óvárosokat, ahol sok fából készült vagy favázas épület állt még”, írja idézett tanulmányában Németh István (Rubicon 2006/7). A háború vége felé már egyenesen egyfajta morbid munkamegosztás alakult ki az angol (RAF) és az amerikai (USAF) légierő között a német lakosság terrorizálása terén. Ez a minden képzeletet felülmúlóan gyalázatos módszer érvényesült például Drezda 1945. február 13-i elpusztításakor is. Előbb két hullámban 800 brit bombázó négyszázezer gyújtó és 4500 robbanóbombát dob a városra, és a második támadás kifejezetten a lángtengerben úszó utcákról az Elba partjára menekülő lakosság pusztítására irányul. Másnap délben azután 311 amerikai vadászbombázó folytatja és bevégzi a „piszkos munkát”. Visszaemlékezések szerint a mélyrepülésben géppuskázó amerikai pilóták szadista kéjjel mészárolták a pincékből kitámolygó nőket és gyermekeket. Jól jellemzi a történetírásban (is) uralkodó morált, hogy „míg a német (háborús) veszteségek esetén következetesen a legalacsonyabb adat szerepel a legtöbb publikációban (pl. a Drezda elleni légitámadásnál mindössze 35 ezer halott, ami töredéke a 200-250 ezer bizonyítható áldozatnak), addig a szövetségesek veszteségeinél a mást mutató bizonyítékok ellenére máig megmaradtak a túlzó adatok (Guernica, Coventry vagy Rotterdam esetében az áldozatok valós számának nyolc-tízszerese szerepel a köztudatban), írja Keresztes Lajos történész, „tudathasadásosnak” minősítve a helyzetet (Magyar Nemzet, 2003. április 12.).
Többek között Pforzheim esetében is megismétlődik a Drezda elpusztításában alkalmazott angolszász „(be)vetésforgó”. A RAF február 23-24-ének éjjelén a földdel teszi egyenlővé a várost, kiirtva a 65 ezres lakosság egyharmadát, másnap pedig amerikai vadászgépek folytatnak hajtóvadászatot a menekülő és mentési munkálatokat végző túlélőkre. Kétségtelen, hogy az amerikaiaknak volt is mit törleszteniük. Az előző évben még viszonylag jól működő német légelhárítás és a Luftwaffe ugyanis olyan komoly veszteségeket okozott nekik, hogy pilótáik harci kedve gyakorlatilag a nullára esett. Csak hadbírósággal fenyegetőzve lehetett őket csatába küldeni, és egyre többen végeztek közülük „kényszerleszállást” a semleges Svájc és Svédország területén. Érthető módon sokkal kevésbé kockázatos dolog ugyanis védtelen asszonyok és gyermekek ellenében (vagy a hollywoodi háborús giccsparádékban) hősködni, mint éles bevetésen, amikor – eléggé el nem ítélhető módon – az ellenség visszalő. Egyik legnagyobb „hőstettét” a menekültekkel zsúfolt, viszont légvédelemmel nem rendelkező keleti-tengeri kikötőváros, Schwinemünde 1945. március 12-i lerombolásával aratja a USAF, amelynek során 1000 gépe néhány óra alatt 25 ezer polgári személyt semmisít meg.
A britektől sem állt azonban távol az ilyesfajta „bravúr”. Légierejük 1945. május 3-án pusztító bombatámadást intéz három német szállítóhajó (Cap Ancona, Thielbeck, Athen) ellen a Lübecki-öbölben, fedélzetükön a neuengammei koncentrációs táborból evakuált 8000 hadifogollyal. Alig ötszázan élik túl a támadást. Ezt a sajnálatos „malőrt” azonban mind a mai napig tabuként kezeli a történetírás, a RAF archívumait pedig 2045-ig zárolták a kutatók előtt.
Ma már tudjuk, hogy Churchill még a biológiai fegyverek bevetésétől sem riadt volna vissza, és arra utasította a vezérkart, hogy „hidegvérűen vizsgálják meg, kifizetődő (sic!) lenne-e mérges gáz bevetése, elsősorban mustárgázra gondolok.” Amire a brit miniszterelnök csak gondolt, azt az amerikaiak meg is akarták valósítani. 1943. december 2-én a Luftwaffe elsüllyeszti a Bari kikötőjében horgonyzó John Harvey amerikai hadihajót, amely a genfi konvenciót megsértve 2000 mustárgáz-bombát hordozott. A támadást követő gázkiáramlás több mint ezer olasz civil életébe került, az amerikai kormány azonban letagadta a katasztrófa bekövetkeztét, és máig sem volt hajlandó kárpótlást fizetni a túlélőknek. Churchill egyébként úgy vélte, hogy a nemzetközi jog, az emberiesség érzése és a legalapvetőbb háborús „fair-play” által egyaránt tilalmazott biológiai fegyver nem etikai, hanem sokkal inkább „a változó divat kérdése, akárcsak a női szoknya hosszúsága”. Így aztán Nagy-Britannia 1942-től ötmillió adag antrax-szal preparált élelmiszercsomagot gyártott, amelyeket Németországban kellett volna ledobni a lakosság megfertőzése céljából. Végül is csak az 1944. júniusi partraszállás miatt nem került sor a bestiális (had)műveletre. Gruinard-szigetet viszont, ahol ezeket a termékeket tesztelték, csak 1990-re sikerült teljesen fertőtleníteni. „A lengyelek annyi német területet foglalhatnak el, amennyit csak akarnak. (…) Tudatában vagyok annak, hogy sok angolt sokkol az a gondolat, hogy embeeri lények millióit erőszakkal át lehet telepíteni, engem azonban egyáltalán nem. (…) Már megöltünk hat-hétmillió némete
2008. 10. 03. 2:28
Már megöltünk hat-hétmillió németet, tehát van elég hely Németországban a keleti régiókban élő németek számára”, jelenti ki a brit miniszterelnök 1945. február 7-én a parlamentben, aki már a háború elején sem igen csinált titkot valós szándékaiból. „Ez a háború egy brit háború, és célja Németország lerombolása”, mondja a brit néphez intézett 1939. novemberi rádiónyilatkozatában, majd 1940. május 5-én Paul Reynaud francia politikus előtt újfent megerősíti: „Kiéheztetjük a németeket. Leromboljuk városaikat. Felégetjük terméseiket és erdeiket.”
Cinikusan őszinte bizonyítékot szolgáltat az egymás bűneinek eltusolása terén érvényesített (bűn)szövetségi omerta és „kéz kezet mos”-gyakorlat létezésére az az 1944. február 29-i keltezésű körlevél is, amelyet a brit Hírközlési Minisztérium juttatott el a helyi felső papság és a rádió részére. Ebben egyebek mellett az alábbiak olvashatók: „A jó állampolgárok és kegyes keresztények gyakori kötelessége, hogy szemet hunyjanak szövetségeseik furcsaságai (sic!) fölött. Eljön azonban az az idő, amikor az ilyen furcsaságokat, amelyeket még mindig eltitkolnak a nyilvánosság előtt, számba kell venni, ha tőlünk várják a segítséget. Ismerjük Oroszország bolsevik diktátorának uralkodó módszereit, például magának a miniszterelnöknek az írásaiból és beszédeiből is az utóbbi húsz évben. Tudjuk, hogy mit követett el a Vörös Hadsereg 1920-ban Lengyelországban, valamint nemrég Finnországban, Észtországban, Lettországban, Galíciában és Besszarábiában. Ezért tekintetbe kell vennünk azt, hogyan fog viselkedni a Vörös Hadsereg, amikor lerohanja Közép-Európát. Ha nem teszünk óvintézkedéseket, az ebből származó, nyilvánvalóan elkerülhetetlen rémségek szükségtelenül megterhelik országunk közvéleményét. A bolsevikokat nem tudjuk megváltoztatni, de arra kell törekednünk, hogy megmentsük őket és magunkat is a cselekedeteik következményeitől. Az utóbbi negyedszázad történéseinek kiderülése miatt a puszta tagadás nem meggyőző. A tagadás egyetlen alternatívája, ha elvonjuk a nyilvánosság figyelmét az egész témáról. A gyakorlat bebizonyította, hogy a legjobb elterelés az ellenség ellen alkalmazott atrocitás-propaganda. Sajnos, a nyilvánosság már nem annyira hiszékeny, mint a ’hullagyár’, a ’megcsonkított belga csecsemők’ és a ’keresztre feszített kanadaiak’ (az első világháborúban az angolszász propaganda által a németek terhére rótt „rémtettek”, valójában szemenszedett hazugságok – G. I.) idején. Ezért kérjük a közreműködését ahhoz, hogy eltereljük a nyilvánosság figyelmét a Vörös Hadsereg gaztetteiről és kérjük, hogy támogassa a németek és japánok elleni különböző vádakat, amelyeket minisztériumunk terjesztett és terjeszt. Meggyőződése kifejtésével segíthet másokat is meggyőzni”, zárul a Henry Hewitt helyettes államtitkár által aláírt kordokumentum.
Kétségtelen viszont, hogy a történelem retusálására irányuló szövetséges propaganda-kampány várakozáson felüli sikerrel járt. Miközben ugyanis az angolszászok háborús rémtetteiről egészen a legutóbbi időkig alig-alig szivárgott le valami a közvélemény szintjére, és gyakorlatilag még manapság is „politikailag inkorrekt” az emlegetésük, a szovjetek által elkövetett hekatombákkal szemben pedig csaknem általános amnézia és amnesztia van érvényben, addig a náci Németország terhére rótt valós vagy koholt háborús kilengések változatlan, sőt egyre növekvő intenzitással burjánzanak a szövetséges „szerecsenmosdatók” fantáziájában.
Egyik ilyen perverz és elpusztíthatatlannak látszó fantáziaszülemény az ún. „zsidó szappan” legendája, noha komoly tudományos szaktekintélyek már számtalanszor megcáfolták a hitelességét. „A holokauszt-szakértő elveti azt a vádat, hogy a nácik szappant csináltak a zsidókból” címmel a The Northern California Jewish News 1990. április 27-i számában jelent meg például Hugh Orgel írása, aki világosan az érdekeltek tudomására hozza, hogy „Jehuda Bauer professzor, a jeruzsálemi Héber Egyetem holokauszt-történeti osztályának vezetője és a holokauszt egyik élvonalbeli kutatója visszautasította azt a gyakran hangoztatott vádat, miszerint a nácik szappankészítésre használták a zsidó haláltáborok áldozatainak testét.” Az ilyesféle rágalmak életben tartása és szisztematikus ismételgetése csupán egyetlen célt szolgál, éspedig azt, hogy ily módon lehessen bizonyítani a nácik mindenkit felülmúló elvetemültségét.
Jehuda Bauer egyébként nem csak ebben az esetben öntött tiszta vizet a pohárba. A The Canadian Jewish News 1992. január 30-i számában „komolytalan történetnek” (silly story) minősíti azt az ugyancsak fáradhatatlanul ismételgetett makacs propaganda-hazugságot is, miszerint az európai zsidók kiirtásáról a wannsee-i konferencián született volna döntés. Ugyanezt a holokauszt egy másik elismert nemzetközi szaktekintélye, Christopher Browning is megerősíti a The Origins of the Final Solution (A Végső megoldás eredete) című legújabb művében. Ian Kershaw neves brit történész szerint ugyanis könyvével a szerző „világosan bebizonyítja, hogy a végső megoldás nem egy hosszú távú terv, egy Hitler által sok évvel korábban elképzelt és azután ennek megfelelően kivitelezett látomás csúcspontjaként merült fel, hanem azért, mert a nácik képtelenek voltak megvalósítani a zsidómentes Európa utópikus álmát a kiűzés és a deportálás által” (Corriere della Sera, 2006. március 10.).
Mostanra azonban már a szövetséges propaganda által egykor a tömegek épülésére gyártott lélekemelő legendákat és „kegyes” hazugságokat is kikezdte az idő – pontosabban az igazság – vasfoga. Így például azt is, amelyik X. Keresztély dán király állítólagos Dávid-csillagára vonatkozott. Nem más, mint saját unokája, a jelenlegi dán királynő, II. Margit vállalta magára az „ünneprontó” szerepét egy interjúkötetben, imigyen: „A megszállásról mesélt egyik leggyakoribb történet, amelyet én mindannyiszor megcáfolok, ahányszor csak hallom, X. Keresztély története, aki tüntetőleg sárga Dávid-csillaggal díszítette magát a (német) megszállás alatt. Ez egy szép és jelképes történet, csak éppen nem igaz. Nem adhatok hitelt egy mítosznak, egy jó mítosznak sem, tudva tudván, hogy nem igaz. Becstelenség lenne” (in Anne Wolden-Raethinger, Queen in Denmark, Gyldendal, Koppenhága 1989). Nagy kár, hogy a „becstelenség” fogalmáról nem gondolkodik mindenki ugyanúgy, mint Dánia királynője. És különösen nem az angolszász mainstream-média mamelukjai, akik – egy-két erőtlen és gyorsan elfojtott lelkiismereti lázadástól eltekintve – lényegében mindig és mindenkor az uralkodó politikai és pénzügyi lobbik engedelmes szócsöveiként szolgáltak (és védtek).
Ezért is hat szinte a reveláció erejével az a megállapítás, miszerint mindegyik foglalkozási ág közül éppen az amerikai újságírás tanúsította a legkevesebb együttérzést a nácik által üldözött zsidók sorsa iránt. Márpedig ez derül ki Laurel Leff Eltemetve a New York Times által (Cambridge University Press, 2005) című könyvéből, amelyben a Wall Street Journal volt riportere azzal vádolja meg az Egyesült Államok és talán a világ legbefolyásosabb újságját, hogy 1939 és 1945 között készakarva minimalizálta a holokausztot, amikor a náci bűnöket általánosságban, nem pedig mindenekelőtt a zsidók ellen irányuló bűnökként mutatta be. Leff szerint az amerikai média, élén a New York Timesszal, nem kampányolt a holokauszt tematikájával sem, amely pedig mozgósíthatta volna a közvéleményt a zsidók védelmére. A lap 1942. július 2-án felfedte ugyan, hogy 700 ezer zsidót a gázkamrákba küldtek, de az információt jellemző módon a 26. oldalon közölte, az általa publikált több mint 24 ezer háborús cikk közül mindössze 1200 foglalkozott a zsidókkal, és közülük csak 26 került az első oldalra. Más kérdés, hogy a NYT irányvonalát kiadója, Arthur Sulzberg szabta meg, aki saját bevallása szerint nem akart belőle „héber lapot” csinálni (noha maga is zsidó volt.)
Az amerikai újságíró-társadalom a Németországból menekülő zsidók befogadásában sem jeleskedett. Amikor Charles Friedrich, egy német protestáns menekült, aki a Harvardon politikai tudományokat oktatott, nem kevesebb mint tizenhét újságíró-iskolát keresett meg levélben azzal, hogy nyissák meg kapuikat a német zsidó kollégák előtt, mindössze négytől kapott választ, és mind elutasító volt. Egyikük a szokásos antiszemita sztereotípiákat hangoztatta („ha egy bizonyos számú zsidó érkezik, agresszívvá válnak és elveszik a többiek munkáját”), másikuk arra hivatkozott, hogy már az amerikai zsidóknak is nehéz a dolguk az érvényesülésben, nemhogy a németeknek, megint mások pedig a nyelvi és kulturális különbözőségekkel indokolták az elutasítást. Az is igaz viszont, hogy maga Isaak Greenbaum, a zsidómentéssel foglalkozó cionista ügynökség (Jewish Agency Rescue Committee) igazgatója jelentette ki a szervezet 1943. február 18-i ügyvezetőségi ülésén: „Ha azt kérik tőlem, hogy adjak a United Jewish Appeal (Egyesült Zsidó Felhívás) pénzéből, hogy zsidókat mentsenek meg, azt mondom, hogy nem, és még egyszer azt, hogy nem”, és a nyomaték kedvéért azt is hozzátette, hogy „egy tehén Palesztinában többet ér, mint Lengyelország összes zsidója”. Márpedig ha az amerikai zsidók körében ez volt a „hivatalos etalon”, akkor a többi amerikaitól sem lehetett elvárni, hogy empatikusabb módon viszonyuljon a kérdéshez. Legfeljebb csak utólag. Üzleti megfontolásból. A szenvedést és a bűnbánatot készpénzre váltó kárpótlási-biznisz fellendítéséhez.
2008. 10. 03. 2:28
Noha az angolszász atrocitás-propaganda igazából majd a XX. századi európai polgárháború során (1914-1945) lesz „csúcsra járatva”, történelmének demokratikus korszakában az angol John Bull mindig is szükségét érezte annak, hogy hangzatos propaganda-szólamokkal álcázza tényleges háborús céljait és ezáltal „morális alibit” biztosítson az általa elkövetett népirtásokhoz. Akárcsak a késztetést tőle átöröklő, a módszert pedig – Hollywood és a tömegmédia asszisztálásával – csaknem tökélyre fejlesztő amerikai Sam nagybácsija.
Az éppen aktuális háborús (ind)ok eladhatóvá tételét szolgáló „nagyüzemi” (és manapság már „nagyüzleti”) atrocitás-propaganda voltaképpen az angolszász mentalitásban és társadalmi berendezkedésben gyökerezik. Jellemző módon a szigetország történelmi fejlődésének egy bizonyos szakaszában: a „demokratikus közvélemény” mint nyomásgyakorló jelenség megjelenésével és megerősödésével párhuzamosan szökött szárba, éspedig a britek esetében szinte „genetikailag kódoltnak” mondható biblikus prüdéria, gondolati konformizmus és viselkedésbeli álszenteskedés televényén. Létrejötte történelmi és társadalmi szükségszerűség volt egyben. A zsarnokok, diktátorok vagy abszolút uralkodók a kényük-kedvük szerint háborúskodhattak anélkül, hogy ehhez felhatalmazást kellett volna kérniük alattvalóiktól. Más a helyzet az alkotmányos keretek közé szorított és ezáltal kényúri szabadságukban korlátozott, lényegében tehát „demokratizált” uralkodókkal, ahogyan elvileg a demokratikusan választott államvezetőkkel is (az amerikai elnökök kivételével, akiknek a cselekvőképességét e téren alig korlátozza valami, legfeljebb a józan ész – bár a jelek szerint legtöbbször éppen ennek látják hiányát). Számukra az jelenti a megoldást, hogy háborúikat a „közjó” érdekében indított, erkölcsi szempontból üdvös missziónak minősítik, az ellenség egyidejű diabolizálása mellett. Márpedig semmi sem hatásosabb a közvélemény felháborodásának felkorbácsolására és a háborús közhangulat kiváltására, mint az ellenséges haderők által elkövetett kegyetlenkedésekről szóló hírek (információk) szisztematikus terjesztése. Akkor is van áthidaló megoldás, ha az ellenség nem elég vérszomjas. Ez esetben a kitalált és kellőképpen feltupírozott kegyetlenkedésekről szóló álhírek (dezinformációk) is megteszik.
Minthogy a modern angolszász demokrácia valójában plutokrácia, vagyis többségi népakaratnak álcázott és demokratikus rituálékkal (választásokkal) sminkelt pénzhatalom, keretében az államhatalmat ténylegesen birtokló fináncoligarchia az általa monopolizált médiumokon keresztül magánosítja az információt is. Az ily módon privatizált és megfelelően preparált (tehát közfogyasztásra előkészített) információ tulajdonképpen dezinformáció, s mint ilyen, minden casus belli öntőformája és vektora. „Azok, akik a társadalom tudatalatti mechanizmusait manipulálják, egy láthatatlan kormányt alkotnak, amely a valódi hatalom birtokosa társadalmunkban. Olyan emberek kormányoznak bennünket, szellemünket és ízlésünket olyanok formálják, eszméinket olyanok sugalmazzák, akikről még csak beszélni sem hallottunk soha”, írta máig is mérvadónak számító fő művében, az 1928-as Propagandában Edward Bernays, abból sem csinálva titkot, hogy valójában – a marxista terminológiában is szereplő – „öntudatos kisebbségek” uralnak bennünket. A tömegmanipulációs ügynökök, a tevékenységükkel „a hírekben jelentős haladás” (significant progress in the news) elérését lehetővé tévő ún. spin-doktorok előfutárának számító Bernays később azt is elárulta, hogy igazából az első világháborús németellenes atrocitás-propaganda minden várakozást felülmúló sikere döbbentette rá az angolszász elitet arra, hogy a közszellem lényegében az élet minden területén uniformizálható. Egyébként maga a „mester” is a világháborús uszítás hírhedt amerikai csúcsszerve, a Wilson elnök kérésére George Creel újságíró által felügyelt Committee for Public Information (Közinformációs Bizottság) boszorkánykonyhájában sajátította el a tömegmanipulálás trükkjeit, miközben nagybátyja, Sigmund Freud műveiből nyilván azt is leszűrte, hogy az embert irracionális erők és öntudatlan vágyak mozgatják, és a megfelelő gombok megnyomásával irányítani lehet a tömegek hangulatát. Adott esetben a háború érdekében is.
Anélkül persze, hogy tisztában lehettek volna a tömeglélektan jóval később felfedezett tudományos mozgatórugóival, az amerikai angol gyarmatok (a későbbi Egyesült Államok) vezetői már történelmük kezdete óta előszeretettel játszottak a háborús tömeghisztéria és „hazafias” hangulatkeltés hangszerén, ha expanzionista érdekeik ezt kívánták. Egyik legsikeresebb előadásukra 1754-ben került sor, amikor a francia király szomszédos kanadai földjeire behatoló virginiai gyarmatosok casus belli-t „szerveztek” Anglia és Franciaország között azzal, hogy a határsértés tényére őket figyelmeztető francia tisztet megölték. A hidegvérű gyilkosságot egy bizonyos George Washington nevű (később jelentős politikai karriert befutó) virginiai ifjú követte el, aki tettével kirobbantotta a hétéves háborút, amely a franciák vereségével és a későbbi Egyesült Államok jelentős területnövekedésével zárult. Miután rájött, hogy viszonylag könnyű dolog megszerezni a szomszédai javait, a függetlenségét – egyébként éppen a franciák segítségével – kivívó fiatal köztársaság csakhamar az egész észak-amerikai földrészre igényt formált. Sorozatos kísérletei (1812-1815) ellenére a Kanada fegyveres annektálásának irányuló törekvése a britek és a québeci franciák szívós ellenállása miatt kudarcot vallott ugyan, a krónikus anarchia állapotában leledző Mexikó azonban étvágygerjesztő falatnak látszott. Az 1835-ös szeparatista lázadás támogatásával már megfosztotta déli szomszédját Texastól, 1846-ban pedig elérkezettnek látta az időt Kalifornia és a Rio Grande folyótól északra fekvő mexikói területek bekebelezésére is. Már csak háborús okot kellett találnia – vagy inkább kreálnia. Polk elnök expedíciós hadtestet küldött az egyik határ menti vitatott terület megszállására, és a mexikóiak hiába követelték heteken keresztül az amerikaiak kivonulását. Egy amerikai őrjárat elfogásának ürügyén azután az Egyesült Államok hadat üzent, és két évig tartó háborúskodás végén legyőzte és megszállta Mexikót, amely az 1848. február 2-én megkötött guadalupe-hidalgói békeszerződés értelmében kénytelen volt lemondani területe feléről, mintegy 2, 3 millió négyzetkilométerről. Egyik előző évi számában a New York Herald azt írta, hogy „az egyetemes jenki nemzet regenerálhatja és felszabadíthatja a mexikói népet néhány év alatt, és hisszük, hogy a mi sorsunk e szép ország civilizálása”. A jelek szerint a jenkik így képzelték el szomszédaik, a lap szerint „gyávákból, tudatlanokból és szemérmetlen bunkókból” álló „elaljasodott spanyol-mexikói faj” civilizálását, amely feladatra úgymond „isteni küldetést” kaptak, mint azt egy John O’Sullivan nevű New York-i zsurnaliszta 1845-ben „nyilvánvalóvá tette”, amikor kinyilatkoztatta: „Nyilvánvaló sorsunk (manifest destiny) beteljesülése, hogy elterjedjünk az egész kontinensen, amelyet a Gondviselés nekünk adott, lakosaink millióinak szabad fejlődéséért, akik évenként megsokszorozódnak”.
Minthogy 1890-re az indiánok utolsó földjeit is kisajátították, az amerikaiaknak nem maradt más lehetőségük, mint a tengerentúli terjeszkedés. Különösen Kuba vonzotta őket, amely akkoriban a spanyol király fennhatósága alatt állt. Ezen ne múljék! New York-ban élő kubai emigránsok fegyvert és pénzt kaptak tőlük, hogy szítsanak lázadást a szigeten. A helyi lakosság többségének támogatását élvező Valeriano Weyler tábornok csapatai azonban vereséget mértek a felkelőkre, mire azok a spanyolok által elkövetett állítólagos „mészárlásokról” és egyéb „kegyetlenkedésekről” szóló rémhírekkel látták el az amerikai lapokat. Csupán az volt a gond, hogy a helyszínre küldött amerikai tudósítók nyomát sem találták ezeknek. Az atrocitás-propaganda terén is megmutatkozó angolszász pragmatizmus és kreativitás előtt azonban nem volt akadály. Bizonyság rá az a mostanra már legendássá vált táviratváltás, amelyre 1897 januárjában került sor Frederick Remington rajzoló és William Randolph Hearst sajtómágnás között: „Nincs háború. Engedélyt kérek a hazatérésre.” Válasz: „Maradjon. Szállítsa a képeket, én szállítom a háborút.” Tény, hogy az időközben megadott autonómia révén a spanyolok kifogták a szelet a kubai lázadók vitorláiból, és Havanna lakosai immáron a szeparatistáknak nyújtott amerikai támogatás ellen tüntettek. Hivatalosan állampolgárai „védelmére”, valójában azonban nyilvánvaló provokációs szándékkal Washington a helyszínre küldte a Maine páncélos hajót, amely 1898. február 15-én gyanús körülmények között felrobbant. Akár spanyol aknatámadás volt, akár véletlen baleset, akár az amerikai háborúpárti lobbi által kitervelt és kivitelezett önszabotázs – erről még ma is vitáznak a történészek –, a 260 tengerész halála szolgáltatta azt a szikrát, amelytől az amerikai sajtó lángra lobbant. Hetekig tartó féktelen háborús uszítás nyomán az amerikai kongresszus hadat üzent Spanyolországnak, az alig néhány hónapos tengeri villámháborút követően pedig az USA bekebelezte Kubát, Puerto Ricót és a Fülöp-szigeteket. Saját alapító eszméit megtagadva, így vált a „Szabadság hazája” más népek szabadságát elrabló, gyarmattartó hatalommá.
Alig néhány hónappal az első világháború kirobbanása után az angolok már tisztában voltak azzal, hogy az amerikaiak segítsége nélkül képtelenek lesznek legyőzni Németországot. Hiába igyekeztek azonban megdolgozni a „hunok bestiális rémtetteiről” (levágott kezű belga csecsemők, lemészárolt francia ápolónők, megkínzott kanadai hadifoglyok stb.) kolportált fantáziadús agyszüleményeikkel az akkoriban még valamivel gyanakvóbb amerikai közvéleményt, az mégsem akart lépre menni. Valami nagyobb dobás kellett. Kapóra jött, hogy az utasszállító hajóként nyilvántartott, de titokban hadianyagot és katonai személyzetet is szállító Lusitania nevű gőzöst 1915. május 7-én megtorpedózta egy német tengeralattjáró, és a katasztrófában 124 amerikai állampolgár is életét vesztette. De még így is két év kellett ahhoz, hogy az izzásig hevített németellenes gyűlöletkampány által kondícionált Egyesült Államok 1917. április 6-án hadat
2008. 10. 03. 2:29
1917. április 6-án hadat üzenjen a központi hatalmaknak, miután II. Vilmos császár bejelentette a korlátlan tengeralattjáró-háború újrakezdését. Ez ugyanis már a „kereskedelem elleni tengeralattjáró-háborút az emberiség elleni háborúnak” nyilvánító amerikaiaknak is sok volt…
Zsidó főtanácsadói, Frankfurter, Morgenthau, Ben Cohen és Rosenmann ösztönzésére Roosevelt kezdettől fogva hadba akarta vinni az Egyesült Államokat a náci Németország ellen. Csupán az ideális ürügy hiányzott hozzá. Az 1940 szeptemberében megkötött német-olasz-japán kölcsönös segítségnyújtási egyezmény alapján az amerikaiak joggal gondolhatták, hogy ha háborút provokálnak a japánokkal, automatikusan háborúba keverednek szövetségeseikkel is. Egy hónappal később a japán lélek kiváló ismerőjének tartott Arthur McCollum, az amerikai haditengerészet felderítő szolgálatának tisztje egy nyolc szakaszból álló machiavellisztikus tervet terjesztett az elnöki kabinet elé, amely csak két választást hagyott a japánoknak: a megszégyenülést vagy a harcot. A folytatás azután közismert. 1941. december 7-én a japánok „meglepetésszerű” támadást intéztek Pearl Harbor ellen, az USA pedig ezáltal „belesodródott” a konfliktusba. Időközben az amerikai háborús párt a belső fronton is támadást indított. Hogy megtörjék a háborúellenes „izolacionisták” ellenállását, a britek segítségével és a terrorakciók specialistájának számító kanadai William „Intrepid” Stephenson vezetésével létrehoztak egy szupertitkos és persze illegális szervezetet, amely azután skrupulusok nélkül beavatkozott az amerikai politikai életbe az izolacionisták lejáratása, a közvélemény manipulálása, a háborúellenes politikusok elhallgattatása, sőt likvidálása végett. Elvégre a cél szentesíti az eszközt…
Az atrocitás-propaganda terén szerzett know-how továbbfejlesztett változatát az angolszászok azóta is rendszeresen alkalmazzák háborús vállalkozásaik „piacképessé tétele” és a világközvélemény hangulati megdolgozása érdekében. Manapság már az ehhez szükséges „médiatikus intoxikációt”, vagyis a tömegkommunikációs eszközök útján végrehajtott szisztematikus és széles körű lélekmérgezést a régi idők erre szakosított állami szervei helyett egyre inkább a modern idők professzionális magánvállalkozásai, a nagy nemzetközi PR-ügynökségek (Rudder Finn, Hill and Knowlton, Rendon Group és társaik) végzik alvállalkozóként. Ők szállították például a jugoszláviai és az iraki NATO-beavatkozásokat közvetlenül kiváltó „emocionális casus belli”-t is.
Hogyan lehet a mindkét világháborúban a későbbi győztesek oldalán harcoló, tehát elvileg elévülhetetlen történelmi és erkölcsi érdemeket szerzett szerbeket egy csapásra a „gonoszok” táborába száműzni, ráadásul pedig éppen a Hitler „utolsó csatlósai” közé tartozó horvátok és bosnyákok ellenében? A Rudder Finn ügynökségnek zseniálisan ördögi ötlete támadt erre. Egyszerűen kitalálták, hogy a szerbek koncentrációs táborokba zsúfolják ellenségeiket a megsemmisítés nyilvánvaló szándékával, majd pedig a kitaláció hitelesítésére felhasználták a „zsidó relét”, vagyis a három legbefolyásosabb amerikai zsidó szervezetet, a B’nai Brith Rágalmazásellenes Ligáját, az Amerikai Zsidó Bizottságot és az Amerikai Zsidó Kongresszust. „Azt sugalmaztuk nekik, hogy tegyenek közzé egy nyilatkozatot a New York Times-ban és szervezzenek tiltakozó megmozdulást az ENSZ előtt. (…) Ez nagyon bejött; egészen rendkívüli hatása volt, hogy zsidó szervezetek léptek fel a bosnyák muzulmánok oldalán. (…) A közvélemény számára a szerbeket náciknak tudtuk beállítani. (…) Azonnal teljesen megváltozott a sajtó hozzáállása az olyan erős érzelmi töltésű kifejezések használatával, mint etnikai tisztogatás, koncentrációs tábor stb., amelyek mind a náci Németországot, a gázkamrákat és Auschwitzot idézik”, magyarázta később a tömegmanipulációs művelet sikerét az ügynökség főnöke, James Harff (Jacques Merlino, Les vérités yougoslaves ne sont pas toutes bonnes a dire, Albin Michel, Párizs 1993), azt is hozzátéve, hogy ezeknek a kifejezéseknek olyan erős az érzelmi töltetük, hogy többé senki sem merte kétségbe vonni őket, „hacsak nem akarta, hogy revizionizmussal vádolják meg”.
A „szerb haláltáborok” meséje azután az egész világot bejárta, és többek között a hagyományosan szerbbarát francia közvélemény áthangolására is szolgált, a Médecins du Monde nemzetközi orvos szervezet tálalásában. Ennek egyik alapítója, Bernard Kouchner 2003-ban meglátogatta Alija Izetbegovics bosnyák elnököt, és miután Thomas Deichman német újságíró jóvoltából időközben lelepleződött a fabuláció, megkérdezte tőle: „Tudta Ön, hogy ezek (a táborok) ugyan rettenetes helyek voltak, de nem folyt bennük szisztematikus emberirtás?” Mire az akkor már halálos beteg Izetbegovics azt válaszolta: „Igen, ez az állítás hamis volt. Nem voltak megsemmisítő táborok, bármennyire is rettenetesek voltak ezek a helyek. Azt gondoltam, hogy leleplezéseim siettethetik a bombázások bekövetkeztét”. A Rudder Finn által kitalált, Izetbegovics által előadott és amerikai zsidó szervezetek által nyomatékosított „leleplezések” (valójában szemenszedett hazugságok) így teremtettek tehát erkölcsi alapot a szerbek szégyenpadra ültetéséhez.
1990 szeptemberében, másfél hónappal az iraki csapatok kuvaiti bevonulása után az angol sajtó közzétette a kuvaiti csecsemőket brutalizáló iraki katonákról szóló rémmeséjét, amely mélyen megbotránkoztatta és egyben mozgósította is a világ közvéleményét a nyugati katonai bevatkozás szükségessége érdekében. Állítólagos szemtanúk – köztük egy Nadzsira nevű fiatal lány és egy Ibrahim nevű sebészorvos – horrorisztikus részletességgel ecsetelték, hogy a kuvaiti főváros egyik kórházába behatoló iraki katonák kirángatták az újszülötteket az inkubátorokból, és hagyták őket meghalni a jéghideg padlón. Az amerikai kongresszusban és az ENSZ közgyűlésén bemutatott – és a későbbi események fényében Oscar-díjra érdemes – színielőadás keretében a „szemtanúk” nem kevesebb mint 312 iraki csecsemő kínhaláláról számoltak be. Állítása szerint a jó doktor maga negyvenet temetett el közülük… Nem csoda, hogy fellép(tet)ése után két nappal az ENSZ Biztonsági Tanácsa a katonai erő alkalmazása mellett döntött, és 1991. január 16-án megkezdődött az első öbölháború.
Alig egy évvel később, 1992 áprilisában azután a német közszolgálati csatorna kipukkasztja a történelem egyik legsikeresebb intoxikációs léggömbjét, amelyet ez alkalommal a Hill and Knowlton PR-ügynökség fújt fel és bocsátott útjára. Az ARD „Monitor” című műsorának tényfeltáró riportjából ugyanis kiderül, hogy Nadzsira valójában az USA-ba akkreditált kuvaiti nagykövet lánya, mellesleg pedig a királyi család tagja, aki nyilvánvalóan sohasem volt az ominózus kuvaiti kórház alkalmazottja. Sőt mi több, nem is tartózkodott otthon az iraki csapatok bevonulásakor, így nem is lehetett az állítólagos atrocitások szemtanúja, ahogyan Ibrahim doktor sem, aki egyébként nem sebész, hanem fogorvos, az igazi neve pedig Behbehani, és később maga is bevallotta, hogy nem mondott igazat. Mindkettőjüket a Hill and Knowlton bérelte fel nagyjelenetük előadására, akárcsak a másik három „szemtanút” is, miután a kuvaiti vezetéstől azt a megbízást kapta, hogy kerül, amibe kerül (adott esetben tízmillió dollárba), győzze meg az amerikai közvéleményt és az ENSZ-t Kuvait fegyveres felszabadításának a szükségességéről. „Kuvait arra kért bennünket, hogy határozzuk meg, mi az, ami leginkább elborzasztja az amerikaiakat. A válasz az volt: a csecsemőgyilkosság. Így született meg az inkubátorok legendája. Arra a kérdésre kellett válaszolnunk, hogyan érhetünk el olyan érzelmi hatást, hogy az emberek támogassák az ENSZ határozatait és erővel akarják kiűzni az irakiakat. Ilyen érzelem kiváltásának legjobb módszere az volt, hogy meggyőztük őket: Szaddám Huszein egy veszélyes őrült, aki a leggyalázatosabb mészárlásokra is képes, és olyan agresszív, hogy a legrosszabbtól kell tartani”, dicsekedett a műsorban megszólaltatott Thomas Ross, a PR-ügynökség egyik vezetője, aki szerint a kuvaitiak által a művelet finanszírozására elköltött tízmillió dollár volt „az egyik legintelligensebb beruházásuk”. Az Irak elleni nyugati agresszió következtében elpusztult több százezer iraki nyilván nem osztaná ezt a véleményt. Más részről viszont a manipuláció nyomán a katonai intervenciót támogatók aránya 51 százalékról 74 százalékra ugrott az amerikai népesség körében. A cél tehát ez alkalommal is szentesítette az eszközt.
A változatosság kedvéért ismét csak az angolok játszották a prímszerepet abban a dezinformációs kampányban is, amely a krónikus balkáni válsághelyzet soron következő epizódjába, a koszovói konfliktusba történő NATO-beavatkozást készítette elő. „Szerb félkatonai egységek az áldozataik szemeit is kitépték”, „Foglyul ejtett albánok élő pajzsként szolgálnak”, „Az erőszak táboraiban az áldozatokat megölték és elföldelték, miután csoportosan megerőszakolták őket” – az efféle horrorbeszámolók többségéről később azután kiderült, hogy valójában egy erre szakosodott brit sejt gyártotta őket szinte futószalagon, Tony Blair kedvenc spin-doktora és PR-guruja, Alastair Campbell irányításával. 1999 tavaszán azonban a nemzetközi média szinte kritika nélkül bedőlt ennek az újabb atrocitás-propagandának, amely végeredményben Szerbia összeroppantását és ezen keresztül Oroszország balkáni befolyásának gyöngítését szolgálta az angolszász geostratégiai terveknek megfelelően.
Campbellnek egyébként, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a brit miniszterelnök megválasztatásában és újraválasztatásában, kulcsszerepe volt a Szaddám Huszein megbuktatását eredményező nyugati invázió közhangulati előkészítésében is, és közvetve az ő lelkén szárad az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverek meséjét leleplező David Kelly halála. 2003. május 29-én ugyanis a BBC felfedi, hogy a brit kormány által az iraki katonai akció igazolására produkált bizonyítékok hamisak. Nevezetesen az, amelyik szerint Bagdad biológiai vagy vegyi támadást tud indítani „negyvenöt percen belül”. Két nappal később a The Mail on Sunday megszellőzteti, hogy személyesen Campbell áll a dezinformáció mögött, aki azonban mindezt tagadja, bocsánatkérést követel és vizsgálatot indít a kiszivárogtatás forrásának felderítésére. Hamarosan David Kellyr
2008. 10. 03. 2:30
Hamarosan David Kellyre terelődik a gyanú, aki a brit védelmi minisztérium tisztviselőjeként részt vett az Irakban vegyi és biológiai fegyverek után kutató szakértői team munkájában, és beismerte, hogy találkozott a lap egyik munkatársával. A példátlanul heves vádaskodásoknak és vizsgálódásoknak alávetett hivatalnok végül nem bírta elviselni a nyomást és július 17-én öngyilkosságot követett el. A botrány hatására nem sokkal később Campbell, az „angyalarcú ördögűző” is kénytelen volt lemondani a Tony Blair mellett betöltött kommunikációs tanácsadói posztjáról. Elvégre a mór megtette a kötelességét.
Ami pedig az iraki „tömegpusztító fegyvereket” illeti, az ezek felkutatásával az amerikai kormány által megbízott David Key 2004. január 23-án bejelentette, hogy egyetlen ilyen típusú fegyvert sem gyártottak Irakban az első öbölháború befejezése óta. Ugyanazon év október 6-án Charles Duelferen a sor, hogy közzétegye jelentését, amely szerint Szaddám Huszein rezsimje nem birtokolt ilyen fegyvereket, és technikailag is képtelen volt az ilyenek gyártására. Végül pedig 2005. január 12-én Scott McClellan, a Fehér Ház szóvivője is kénytelen volt beismerni, hogy az ilyen típusú fegyverek felkutatására indított amerikai misszió tevékenysége lényegében eredménytelenül ért véget. A Bush és Blair által közösen felfújt intoxikációs léggömb tehát ismét kidurrant, a háború és az atrocitás-propaganda azonban ettől függetlenül tovább folyik Irakban. Mintha mi sem történt volna…
MD 2007. V. 10.
2008. 10. 03. 2:33
A Rubicon magazin zsidó lap d még az sem hazudik akkorát, mint a zsindex.
TERRORBOMBÁZÁS A NÉMET VÁROSOK ELLEN
DREZDA 1945. február 13.
"Drezda: ilyen hely nem létezik többé
Harris az angol légierő parancsnoka "
A második világháború előtt Drezdát, Szászország fővárosát Európa egyik legszebb városaként, Elba-parti Firenzének is emlegették. A Frauenkirche sziluettje több mint kétszáz éven keresztül határozta meg az óváros hangulatát. A háború 1945 elejéig szinte teljesen megkímélte a várost. 1945 húshagyó keddjén azonban angol-amerikai terrorbombázások áldozata lett a barokk ékszerdoboz. Drezda lerombolása máig a légi háború leghírhettebb eseménye. A rombolás mértéke egy egész generációt nyomasztott és máig megnehezíti a német városok bombázásának előítéletek nélküli megítélését.
Winston Churchill brit miniszterelnök mondta:
"A bombázásnak alapvetően a német munkáslakónegyedek ellen kell irányulnia. A jobb körökhöz tartozók házai szellősebben terülnek el, és ezért kényszerűen nagyobb a bombaigényük. A gyárakat és a katonai létesítményeket sokkal nehezebb fellelni és eltalálni. A bombázó-repülőgépek előállítására irányuló abszolút koncentrációval lehetővé válik Németország valamennyi nagyvárosa, vagyis minden 50 ezer lakos feletti város házainak 50 százalékos lerombolása."
A stratégiai légi háború csúcspontja
A légi háború polgári lakossággal szembeni embertelenségének szimbóluma a Drezda ellen hagyományos fegyverekkel intézett támadás volt. A kulturális építményeiről világszerte ismert Elba-parti város már több légitámadást elviselt, de az 1945-február 13-ai teljesen váratlanul érkezett.
Az 1945. januári-februári jaltai konferencia Alekszej Antonov, a vezérkari főnök helyettese előadásában azt követelte a nyugati szövetségesektől, hogy az összeköttetési csomópontok elleni légitámadásokkal akadályozzák meg az ellenséget abban, hogy a nyugati frontról, Norvégiából és Olaszországból csapatokat dobjon át a keleti frontra. A 8. amerikai légiflotta már előkészületeket tett a Berlin és Drezda elleni támadásra, így intézkedései összecsengtek a szovjetek követeléseivel.
Az amerikaiak február 7-én jelentették a moszkvai szovjet főparancsnokságnak a célok sürgősségi besorolását. Eszerint Berlin állt az első helyen, Lipcse a másodikon, Drezda a harmadikon és Chemnitz a negyediken. A szovjetek nem emeltek kifogást. Végül Drezdára esett a választás. Kiadták a parancsot, hogy 1200 - 1400 brit és amerikai bombázó február 13-án támadja meg a várost.
1945 közepén hozzávetőlegesen 950 ezer ember tartózkodott a városban, közöttük sok katona, akik úton voltak a már közel fekvő keleti frontra, s legalább 200 ezer, a szovjet csapatok elöl menekült ember. A főpályaudvar tömve volt emberekkel, akik arra vártak, hogy felférjenek egy vonatra. Az utcák tele voltak szeméttel, ezrek éltek a szabadban, ahol éppen helyet találtak maguknak. A város teljesen védtelen volt, légvédelmét a keleti front földi harcaira csoportosították át.
Február 13-án 22 óra 9 perc és 0 óra 55 perc között elkezdődött a rémálom az "Elba-parti Firenze" felett. Két hullámban 800 brit bombázó 400 000 gyújtó és 4500 robbanóbombát dobott a városra. A túlterhelt tűzoltóságot szörnyűséges látvány fogadta, bárhol is próbált segíteni vagy menteni. A bombáktól és tűztől összeomló utcasorok elzárták a menekülés útját a pincékben védelmet keresők elől, s a tűzpokolban lelték halálukat. Az 1943. júliusi hamburgi támadáshoz hasonlóan a városban tűzvész tört ki.
A második támadási hullám az égő városból az Elba partjára menekülő tömeg ellen irányult, s elképzelhetetlen pusztítást végzett. Másnap délben 311 amerikai bombázó fejezte be a mészárlást. Legendák keringenek arról, hogy számos pilótának még a tömeggyilkosságban való közreműködés sem volt elég, hanem örömüket lelték a pincékből előtámolygó nők és gyermekek, valamint a keletről érkezett menekültek mélyrepülésben történő géppuskázásában.
A drezdai halottak pontos számát sohasem lehetett megállapítani. A mentőcsapatok holtakkal teli egész pincéket találtak, másutt fehér hamuvá hamvadt embereket, a tűzoltótavakba fulladtakat, az utcákon és tereken szétszakított emberi testeket. Az áldozatok számát kezdetben 100-200 ezer közé tették. A legújabb kutatások 35-40 ezer halottat tartanak reálisnak.
"Sohasem gondoltam - írta később Hanns Voigt, az eltűnteket kereső hivatal vezetője -, hogy a halál ilyen különböző formában érheti az embereket. Sohasem tartottam lehetségesnek, hogy a holtakat ennyi formában lehet sírba tenni: megégettek, elszenesedettek, szétszakadtak, látszólag békésen alvók, fájdalomtól elgyötörtek, teljesen összegörnyedtek, felöltözöttek, meztelenek vagy egy kupac hamu. S mindenütt a csípős füst és a testek oszlásának elviselhetetlen bűze."
Katonailag Drezda elpusztításának semmi értelme nem volt, csupán az angolszászok hatalmi demonstrációját szolgálta. Richard Crossmann Labour párti politikus a közelmúltban ezt írta: "Drezda lebombázása az emberiség elleni bűntettek egyike volt, amelynek okozóit Nürnbergben vád alá kellett volna helyezni, ha az a bíróság nem a szövetségesek bosszújának puszta eszköze lett volna"
RUBICON 2006/7
TÖRTÉNELMI MAGAZIN
David Irving
APOKALIPSZIS 1945. DREZDA ELPUSZTÍTÁSA
1945. február 13-áról virradó éjjel 10-óra 10 perckor a brit Királyi Légierő bombázója rádión kiadta a rejtjeles parancsot, és a hírhedt támadás Drezda ellen elkezdődött. E célváros Németország egyik legnagyobb varosa volt., de egyedül itt nem alakult ki jelentős hadiipar. A német hatóságok a sebesült katonák evakuációs központjává tette, és 1945 februárjában már a legtöbb iskola, étterem és középület katonai korházzá alakult. A sebesülteken kívül a lakosságot a menekültek százezrei is növelték. A város védtelen volt. A német kormányzat remélte, hogy ezt az egyik legszebb európai várost a szövetséges bombázók megkímélik.
Ehelyett Sztálin demokrata szövetségesei e kultúrközpont bombázásával az európai történelem legnagyobb tömeggyilkosságát hajtották végre. Ez a barbár gonosztett még a Hirosimára ledobott atombomba borzalmait és áldozatai számát is felülmúlta. A hullahegyekről készült fényképeket, azóta a drezdai áldozatokat meggyalázva gyakran a zsidó holocaust bizonyítékaként tüntetik fel.
Irving dokumentumokra támaszkodó beszámolója percről percre, óráról órára mondja el e páratlan tragédia borzalmait és tárja fel annak történelmi hátterét, politikai következményeit. Tényekkel bizonyítja, hogy a bombázás célja a civil lakosság körében elérhető legnagyobb pusztítás volt.
GEDE TESTVÉREK BT.
Budapest 2005.
2008. 10. 03. 2:49
Most akkor végül is mi lett? Kiss Péter a kapitány?
2008. 10. 03. 2:50
Azért meglehetősen bonyolult ez a bírósági eljárás, különösen abban a tekintetben, hogy egyáltalán nem is lenne rá szükség. :-))
2008. 10. 03. 3:05
Szocionógus az, nem szociológus XD
2008. 10. 03. 3:06
Tokiót is, akárcsak Drezdát, teljes egészében végig szórták gyújtóbombákkal a mocsok szövetségesek. Ott is, és Drezdában is emberek égtek el elevenen
A holokauszt jelentése = égő áldozat.
2008. 10. 03. 3:09
A kutatók azt és úgy cáfolnak, ahogy azt a szponzoruk, a feletteseik, vagyis a GAZDÁJUK megparancsolja nekik.
Gondolod a cionisták nem költenek rá, hogy hamisítsák a történelmet, ugyanakkor a valójában meg nem történt hatmilliós rémtörténeteik után mai napig ezermilliárdokat zsaroljanak ki a világ országaiból?
2008. 10. 03. 3:11
A valódi holokauszt: Drezda terrorbombázása
2008 február 27 - szerda, 17:31
Idén is összegyűltek fiatalok, hogy megemlékezzenek a szövetségesek által a német népen elkövetett bűncselekmény áldozatairól. A rengeteg szétbombázott várost és a számtalan emberáldozatot Drezda pokla is jelképezi. Drezdában, 1945 februárjában két nap leforgása alatt 300.000 ember esett áldozatul az emberiesség ellen elkövetett bűncselekménynek. Annak a célzott, megtervezett és végrehajtott bombázásos holokausztnak az áldozatai lettek ők, ami sok német várost lángtengerben pusztított el.
Az áldozatokra emlékezni gyűltek össze Halberstadt-ban is, egy nappal a központi megemlékező gyászfelvonulás előtt. Hiszen Halberstadt nagyon is jól tudja, mit jelent az, amikor "szövetséges" terrorbombázások egy várost a földdel tesznek egyenlővé. Halberstadt-ban is emlékeznek azokra az apákra, anyákra, fivérekre, nővérekre, barátokra, akiket a "győztes hatalmak"-nak köszönhetően veszített el.
Annál örömtelibb, hogy évről évre egyre több fiatal fordul szembe a rájuk kényszerített bűnösség kultuszával - ami ebben a köztársaságban (a mai Németország - a szerk.) állami doktrínává vált - és öntudatosan, átgondoltan szemlélik a német történelmet.
A Ifjú Nemzetidemokraták (JN - az NPD Ifjúsági Tagozata) beszámoló többek között megemlíti, hogy a "politikailag korrekt" viselkedést szajkózó trend ellenére is idén 8-10000 résztvevője volt a drezdai központi megemlékezésnek.
Képek a valódi holokausztról:
http://szentkoronaradio.com/image/tid/7873
Forrás: Szent Korona Rádió
2008. 10. 03. 6:20
SF, Gede testvérek Bt. nem forrás! Tanuld meg!
2008. 10. 03. 6:45
Gedéék tisztességes magyar emberek, ezért forrás lehetnek, ellenben a zsidó index cionisták tulajdona.
2008. 10. 03. 6:52
Persze SF megint nem a lenyeggel foglalkozik, belekot a hir hozojaba, a kuldoncbe, ha az rossz hirt hoz.
Itt az eredeti cikk: http://tinyurl.com/3r6wd8
A Die Welt c. nemet lap irta meg, az index csak leforditotta.
2008. 10. 03. 6:53
Egyebkent a forditas igen korrekt, most hogy atneztem az eredetit is, minden lenyeges informacio benen van.
2008. 10. 03. 6:55
Jah egyebkent szeretnek elsonek gratulalni a 22 egymas utani kommenthez. Szerintem ez freeblogos csucs. A hozzahoz is szeretnek gratulalni kb 15x annyi mint az osszes addigi beszelgetes osszesen. Megint szetbasztal egy topicot okosan SF, grat hozza, tenyleg.
2008. 10. 03. 7:06
Az is zsidólap. Csak nézd meg, miket írnak MÉG rólunk benne...
Mert utálom, ha a valótlanságokat terjesztő szennysajtóra úgy mutat rá valaki, hogy húdehamostmár ott a leleplezés és mi itt mesékben hiszünk.
2008. 10. 03. 7:08
Az is minősít. hogy csak a cionliberális lapok ILYEN cikkeit találják fordításra érdemesnek.
Van ám Altermedia, Thiazi.net meg Stoertebeker.net is, ha már német oldalakról van szó.
2008. 10. 03. 7:10
Mikor lesz leleplezve a kamukauszt hatmilliós hazugsága a Die Welt-ben?
Ja, hogy az összes zsidó rémmese maradhat, amivel a jelenben is bűnös népként aposztrofálhatják, és megalázhatják a németeket, ami pedig a németek vesztesége volt, azt kicsinyítik és relativizálják?
Eléggé patkány mentalitás ez már eleve
2008. 10. 03. 7:10
Azt nem ertem, miert a sajtoval foglalkozol, nem az index es a die welt nyomozta ki, hogy hany halott volt, hanem egy tortenesz bizottsag, az ujsagok csak hirt adjak rola. Ezt en komolyan mondom nem is ertem.....ha azt irja az usjag mondjuk, hogy magyarorszag kikapott fociban 3:0-ra akkor azt fogod mondani, hogy 'nem hiszem el, mert az index irta'?? Ezen mulik? Nem a focimeccsen? Nem a tortenesz bizottsagon? Vagy azt gondolod a bizottsag mas eredmenyre jutott, de az index (die welt) juszt is az ellenkezojet kozli vagy hiogy??? Tenyleg nem ertem......
2008. 10. 03. 7:12
De Irakban is megismételték az angolszászok dettó ugyanazt a terror bombázást, amikor kifejezetten lakónegyedeket bombáztak porig.
2008. 10. 03. 7:14
A kerdesre valaszolj. Miert azokkal az ujsagokkal foglalkozol, akik kozolnek egy hirt?
2008. 10. 03. 7:15
A sajtó azt ír, amit akar. A sajtónak a gazdái meghatározzák, mit írhat.
A történészeket is megfizeti valaki, nyomás is helyeződhet réjuk, mit KELL találniuk.
Amikor a boszniai piramisok előkerültek, szobatudósok mondták rá látatlanban, hogy hamisítványok. És sajnos bevetették a kapcsolataikat annak érdekében, hogy SENKI ne utazzon a helyszínre vizsgálódni.
Végül EGY bátor ember kezdte meg a szükséges ásatásokat. Aztán szépen elfogadták a szobatudósék is, hogy a piramisok valódiak...
2008. 10. 03. 7:16
Maradjunk abban, hogy en egy nemet torteneszekbol allo bizottsagnak barmit szivesebben es hamarabb elhiszek, mint a magyar szelsojobbos sopredeknek es sajtojanak meg 'tudosainak', de ettol az a kerdes teljesen _fuggetlen_, hogy egy ujsagban kozolnek rola egy hirt, es te kijelented, hogyn em hiszed el, hogy egy bizottsag erre a kovetkeztetesre jutott, mert egy altalad nem preferalt ujsag irta meg.....ez dobbenetes!
2008. 10. 03. 7:17
SF tegnap a NEPSZAVA megirta, hogy 3+2=5 esetleg kezdjek el gyanakodni? :-))))))))
2008. 10. 03. 7:18
Mert nem most jöttem a falvédőrüöl, hogy egy ezerszer lejáratódott zsidó médiumnak hitelt adjak bármiben is. Tudod, azt sem hiszem el nekik, amit kérdeznek. Neked is hiába fizet a gazdád, hogy otthonról, (munkanélküli vagy?) ide írj, egy jottányit sem tudsz minket befolyásolni semerre.
2008. 10. 03. 7:18
Azt is olvastam mar benne, hogy a Fold a Nap korul kering, most mivel ez egy balliberalis lap gondoljam inkabb megis ugy, hogy ez tuti kamu, mert ott irtak? :-)))))))))))
Na jo, indulok dolgozni, de legalabb vidaman kezdodik a reggelem.
2008. 10. 03. 7:19
Az a te elfogult, ostoba, igaztalan, és zsidós véleményed, hogy itt bárki is söpredék volna, pláne azok közül, akik a Gede féle könyveket megírják. Ők nem anarchista kukaborogatók...
2008. 10. 03. 7:22
Maga Theodor Herzl alapította azt a zsidólapot !!!!!!
http://en.wikipedia.org/wiki/Die_Welt
Na ugyen, na ugye!
2008. 10. 03. 7:24
Die Welt" is also the name of a weekly publication founded in 1897 by Theodor Herzl in Vienna as organ of the Zionist movement.
Die Welt is the flagship newspaper of the Axel Springer publishing group. Its leading competitors are the Frankfurter Allgemeine Zeitung, the Süddeutsche Zeitung and the Frankfurter Rundschau. Financially, it has been a lossmaker for many years.
Naoooon szép. A bolsi-zsidó frankfurti iskola lapjai. Különösen a FAC érdekes, ahol gyurcsányt az egekig magasztalják rendszeresen, míg az ellenzéket kizárólag utcai gyújtogatóknak állítják be...
2008. 10. 03. 7:30
Itt "köszönjük" meg azt is akkor, hogy az axel springer, aminek zsidó a tulajdonosi köre, a rendszerváltás után bagóért megvehette az összes megyei lapot (pl. Dolgozók lapja - lett belőle 24 óra)
Így járultak hozzá a magyar média - egyensúlytalansághoz.
A régi komcsi fő- és egyéb szerkesztőket szépen megtartották, sőt ahol erre nem volt mód, oda is csak liberálisokat vettek fel.
Arról, hogy mennyit számít a tulajdonosi kör : nézzél meg 90-esekből való Nők Lapját, mennyire más, és sokkal értékközpontúbb volt, mint most. Most a Sanomáé az a lap.
2008. 10. 03. 7:32
Te meg angolul sem tudsz, maradjunk ennyiben. Leforditsam mit jelent az, hogy: "Die Welt" is also the name of a weekly publication founded in 1897 by Theodor Herzl in Vienna as organ of the Zionist movement."
Es elmondjam, hogy miert teljesen ertelmetlen az a mondatod, hogy "Maga Theodor Herzl alapította azt a zsidólapot !!!!!!"???
Csak meg kell kerned ra.
2008. 10. 03. 7:33
Kivancsi vagyok mikor jossz ra, hogy itt 2 kulon laprol van szo, aminek veletlen ugyanaz a neve, megvarom amig leesik.
2008. 10. 03. 7:34
Azt mondta Bayer, az a baj, hogy a magyar választók emlékezete mindössze két hónapra nyúlik vissza. Hát az enyém nem.
A Google 2001-es indexe !!!!
http://www.google.com/search2001.html
Megtaláltam vele a híres "Site88" -at, ami már rég nincs, csak egy üres keretoldal van helyette - linkelem a blogomon, hátha lesz ott még valami értelmes egyszer.
2008. 10. 03. 7:35
A wikipédián nagyon hamar helyre tezsik a tévedéseket, pláne az angol verzión.
2008. 10. 03. 7:39
De persze megint felre akarod vinni a lenyeget, teljesen mindegy, hogy ki irta meg a Die Welt vagy barki mas. A lenyeg, hogy max 20,000 ember halt meg, nem ugy mint a neonaci legendakban, tobb mint felmillio. Ujabb buta hazugsag leplezodott be, es bizonyosult be az ellenkezoje. David Irvinget pedig lassan a foldgolyo egyetlen pontjam sem fogjak komolyan venni a sajat csaladjat is beleertve. No, szep napot, en most L.
2008. 10. 03. 7:41
Nekem elég volt néhány kulcsszóra rákeresnem, és olvasnom ahhoz, hogy megtaláljam, melyik hazai laphoz hasonlít ez a Welt leginkább.
HVG !!!
http://href.hu/x/73gt ilyen cikkekből egyértelmű, milyen érdekköröket szolgál a lap mint propaganda eszköz. Hát nekem egy cionista lap ne akarjon mértéket adni... A zsidóság sem a Kurucinfóból alakítja ki a világnézetét, mert az nem nekik, hanem éppen ellenük íródik.
De akkor mi miért higgyünk el bármit is egy zsidólapnak? Komplett ignorálás on, ha az ember mégis kíváncsi, mit írnak, akkor pedig úgy kell olvasni, mint egy fikciót.
2008. 10. 03. 7:42
Az nem neonáci legenda, hanem VALÓBAN független történészek által megállapított számadat.
Rendre minden ügyben a zsidóknak adsz igazat, és a mi oldalunkat csőcselékezed. Ordít rólad az elfogultság.
2008. 10. 03. 7:47
Bizony döbbenetes, a zsidók majd megdöbbennek, ha rájönnek, hogy a hatalmuk egyik pillére, a média, többé nem hatásos agymosó eszköz.
Bátor ember, aki a helyett, hogy a zsidóktól kapott pénzeken írt volna ezeregyedik kamukauszton ajvékoló könyveket, utánanézett maga, a helyszínen, mi a valóság.
2008. 10. 03. 7:51
Miért jó ezt relativizálni egy állítólagosan német lapnak?
http://priskos.atw.hu/Haborus_bunok/kepek/szovetseges/bunok-szov.htm
Egy német lapnak egy drezdai bombatámadás-halott is sok kellene, hogy legyen, különben is.
Mi sem szarakodunk azzal, hányak haltak meg a Don kanyarban. Sokan. A felelősök pedig az olasz pancserek, akik a mediterrán felszerelést adták a magyar hadseregnek és nem télire valót.
2008. 10. 03. 9:21
Idézet, na honnan?
A zsidókkal szemben meglevő "utálat" (ami inkább elutasításnak nevezhető) arra vezethető vissza, hogy a médián keresztül folytatott népbutítást, hangulatkeltést és véleményformálást ez az embertípus végzi a maga érdekeinek megfelelően.
Aki ezt meglátja és megérti, az eleve hitetlenkedve fogad minden információt, amit a zsidók vagy a zsidókhoz kapcsolódó intézmények. médiák, társaságok stb. közölnek.
Az én blogomról, onnan bizony :-D
2008. 10. 03. 20:20
A kurucinfósok szokták nézni az itteni kommenteket?
http://www.kuruc.info/r/6/28912/
:--)))))
2008. 10. 05. 2:20
Egyébként nem értem, hogy ha valaki a Jobbik progra,mjára kíváncsi, miért nem nézi meg a honlapjukon
http://www.jobbik.hu/rovatok/partunkrol
Nem is ismered, mégis kritizálod, sőt teljes egészében megkérdőjelezed. Úgy vagy te szkeptikus, ahogy vágó istván, aki tag a szkeptikusok tárasaágában amúgy XD
2008. 10. 05. 2:24
Szakmai háttéranyagok a Jobbik rövid programjához
http://href.hu/x/742h
Ezek a pontok vannak :
Gazdaság és pénzügy
Közpénzek ellenőrzése
Mezőgazdaság és vidékfejlesztés
Egészségügy
Szociálpolitika
Oktatás
Környezetvédelem
Nemzetvédelem
2008. 10. 05. 2:25
Vona Gábor önéletrajza:
1978. augusztus 20-án születtem Gyöngyösön. Az ELTE BTK történelem szakán végeztem, három évig pszichológiát is hallgattam, de csak nagyon rövid ideig dolgoztam tanári pályán. Feleségemmel Óbudán élünk és neveljük első gyermekünket, Benedeket. Polgári állásban termékmenedzserként dolgozom egy biztonságtechnikai részvénytársaságnál. Szüleim nyugdíjasok, bátyám az idegenforgalom területén dolgozik.
Mind anyai, mind apai ágról kisparaszti családból származom, ezért a föld szeretetét és az ebből következő antikommunizmust az anyatejjel együtt szívtam magamba. Édesapám húgának családja ma is gazdálkodik Hevesen; egyre nehezebb feltételek mellett.
Másik meghatározó családi élményem a hazáért való önfeláldozással kapcsolatos. Mint akkoriban sokaknak, nekünk is volt második világháborús, hősi halottunk. Apai nagyapám, Vona Gábor Erdélyben esett el a szovjet csapatok elleni reménytelen harcok során. Édesapámat kétszer látta, mindkétszer csecsemőként. A családi legendárium szerint kedves, szerény és jó ember volt.
Az egyetemi tanulmányaim alatt részt vettem az ELTE Hallgatói Önkormányzat elnökségének munkájában, elnöke voltam a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége egyetemi alapszervezetének, 2002 után pedig Orbán Viktor meghívására tagja lettem a Szövetség a Nemzetért Polgári Körnek. Közéleti tevékenységem legmeghatározóbb pillanata mégis az volt, amikor részt vettem a Jobboldali Ifjúsági Közösség 1999-es megalapításában. Az ifjúsági szervezetből párttá vált Jobbik alakuló kongresszusán, 2003 őszén a párt egyik alelnökévé, a 2006 novemberi tisztújításon pedig elnökké választottak.
Azt gondolom, hogy szükség van egy józan, intelligens, de kemény és következetes nemzeti pártra. Egy olyan politikai erőre, amely a határozott nemzeti érdekvédelmet, a szakmaiságot és a kulturált hangnemet ötvözve nem csupán arra képes, hogy kimondjon fontos dolgokat, hanem arra is, hogy
konkrét tettekkel és felelős államigazgatási jelenléttel adjon esélyt gyermekeinknek a jobbik Magyarországra.
2008. 10. 05. 2:27
Vona Gábor írásai
"Rend, Jólét, Ébredés"
http://barikad.hu/vona_gabor
2008. 10. 05. 2:29
Persze azt ne várd, hogy akár a szocionista, akár a fideszes média majd a Jobbikot fogja dicsérni. A hírtévében pl. kampány időszakban hírzárlat volt a Jobbik-kal (Harmadik Úttal) kapcsolatban...
2008. 10. 05. 2:32
Józan, intelligens, kemény, következetes, határozott, szakmai, kulturált, szókimondó, konkrét, felelős, esélyt ad...
Ezt várták el a fidesztől is sokan eddig, de mostanában kezdenek rádöbbenni, hogy tőlük minderre nem számíthatnak.
Mondj valamit
Nem regisztrált felhasználóknak hozzászólni csak rendes e-mail cím megadásával lehet.
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Az email cím megadása kötelezõ, de az oldalon nem jelenik meg. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.