Én nagyon ritkán szólalok meg a cigánybűnözés kérdésében, ugyanis ahhoz, hogy valaki igazán élvezetes és tanulságos hangvételű írást tudjon összehozni ebben a témában, szüksége van olyan személyes tapasztalatokra, melyek indukálhatják benne az így kiírandó feszültséget. Nekem viszont nincsenek ilyen tapasztalataim.

Ugyanabban a cipőben járok, mint a liberális jogvédők többsége: személyesen még életemben nem találkoztam erőszakos cigánnyal, ilyet a saját szememmel soha nem láttam, kizárólag a tévéadások, és újságcikkek alapján értesülök a tevékenységükről. (Ellenben bűnöző zsidóval még ma is sikerült összefutnom, de erről majd később írok...) Így pedig, túl a negyed évszázados életkoron, ebből a személyes nézőpontból igen nehéz átéreznem azt, hogy valami olyasmi, mellyel még egyszer sem kerültem szembe, jellemző és nyomasztó problémája lenne az országnak.

Egy valami viszont élesen megkülönböztet az imént említett jogvédőktől: én készségesen beismerem saját ezirányú tapasztalatlanságomat, és éppen ezért a legtöbbször tartózkodni igyekszem mindenféle véleménynyilvánítástól. Kizárólag akkor térek rá a témára, amikor azt látom, hogy egyes elmebetegek annak ellenére próbálják tiltani az emberek ezrei által naponta megtapasztalt tényeket, hogy mára már nyilvánvaló: a polkorrektség 1968-as ideálja a XXI-ik századra végérvényesen befuccsolt.

Viszont még így, a burokból kitekintve is van néhány dolog, amit totális értetlenséggel szemlélek. Nem értem Draskovics Tibort, miért utal közvetve arra, hogy szerinte a cigánybűnözés felemlegetése a polgárháború rémével fenyeget, amikor ennek homlokegyenest az ellenkezője az igazság: az embereket nem a problémák megnevezése háborítja fel, hanem éppen ezek elhallgatása. Nem értem a vele szemben ülő roma jogvédőt, miért beszél arról, hogy nem várhatjuk a cigányság társadalmi integrációját olyan környezetben, ami még a normális iskoláztatást sem biztosítja a számukra, amikor ennek szintén az ellenkezőjéről tanúskodnak a tények: a pedagógusképzésben 2004 óta kötelező tantárgy a hátrányos helyzetű fiatalok nevelésével foglalkozó kurzus, az iskolák többségére pedig olyan törvényi szabályozás érvényes, ami határozottan tiltja nekik a szegregált oktatást. És akkor az extra, felzárkóztató, célzottan a cigányságra szabott életpálya-támogatásokról már nem is beszéltünk, melyek mind-mind arra szolgálnak, hogy ezek az emberek képesek legyenek leküzdeni a szociális helyzetükből fakadó hátrányaikat. A pedagógiai rendszer szabályozása ma már minden elképzelhető támogatást megad nekik - hogyan lehet tehát ilyen körülmények között elnyomásról beszélni?

Nem értem azokat a cigány vezetőket sem, akik szomorú arccal mormolják bele a tévékamerákba: őbennük félelmet kelt a miskolci rendőrkapitány statisztikai adatokat közlő kijelentése, miközben tény, hogy a kisebbségek elleni kirohanásokat a mienknél sokkal erősebben büntető Nagy-Britanniában rendszeresen hoznak nyilvánosságra a hatóságok statisztikai adatokat a bűnelkövetők és a börtönlakók etnikai eloszlásáról.

Nem értem, hogyan sorolhatja hosszadalmasan a veszprémi rendőrkapitányság illetékese a hétvégi gyilkosság gyanúsítottainak terjedelmes bűnlajstromát, amikor ismét csak tény: az USA-ban akár csak negyed ennyire súlyos előélettel az elkövetők már réges-rég sokéves börtönbüntetésüket töltenék - távol a társadalom normális tagjaitól.

Én magam továbbra sem érzek félelmet még a legvadabb kinézetű cigányok közelében sem - már csak azért sem, mert ilyet rendszerint csak a bíróság folyosóján látok, amikor éppen tudósítani készülök valamelyik hazafi aktuális peréről, ott pedig általában mindegyikükre jut legalább egy - ha nem egy szakasznyi - rendőr.

Ám azt személyes tapasztalatok híján, a burok mélyén gubbasztva még én is jól érzem: itt valami nagyon nem stimmel. Ha azok a döntéshozók, akiknek nálam sokkalta felvilágosultabbnak illene lenniük a tények tekintetében, ilyen szemérmetlenül hazudnak, emögött kizárólag szándékosságot lehet vélelmezni.

Nincsenek kétségeim afelől: az én biztonságérzetem nem kis részben annak köszönhető, hogy egy olyan zöldövezeti zsákutcában lakom, ahol egymás hegyén-hátán állnak a közvetlen szomszédok tízmilliós autócsodái, vagyis olyan helyen, ahova többségében remek életesélyekkel megáldott embereknek szokás költözniük. A liberális jogvédők is pontosan tudják: őket szinte egyáltalán nem érintik az átlagos érdekérvényesítő képességgel megáldott magyarok problémái. Ezért merik szándékosan tetézni a bajt.

  • Elvégre amikor egy, vagy két évtizeden belül a lakótelepek után az én zöldövezeti környékemet is ellepi a szar, a rózsadombi erődítményeikben ők még akkor is biztonságban lesznek.

Ilyen kontextusban viszont, ha az ő motivációikat próbálom feltérképezni, nehezen tudok másra gondolni, mint a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyveire - és az így motivált, szándékos károkozásra.

By SoDI


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!