Vona Gábor ma ráeszmélt a cigánykérdés legproblémásabb vonatkozására. Arra a tényezőre, ami fölött az elmúlt hetek eufóriájában a legtöbben egyszerűen átsiklottak, esetleg észre sem vették.

Vona kimondatlanul is jól érzi: most a hazafiság pozíciója a tét.

Bár a 2006-os események nagyon sokat nyomtak a latba, azzal mindenki pontosan tisztában van, hogy a nemzeti radikalizmus, illetve a hozzá kapcsolódó médiumok népszerűsége (pl. Kuruc.info) elsősorban annak volt köszönhető, hogy nyíltan és polkorrekt tabuk nélkül jóformán egyedüliként tárgyaltak ki olyan kérdéseket, melyek ebben az országban emberek ezreinek keserítik meg a mindennapjait.

Ha az ország egyes részein a vidéki lakosság nem szembesül a közbiztonság elkeserítő helyzetével, és ennek etnikai (liberálisok kedvéért: szociokulturális) hátterével, akkor nincs Gárda, és nincs a Parlamenti küszöböt erősen súroló Jobbik. Azzal egyidőben viszont, hogy a problémakör tárgyalása kitört a mi egyelőre szűk, szubkulturális körünkből, az egyenes beszédünk is exkluzivitását veszti.

Miután a parlamenti egypárt nem tudta elfojtani a magyarok igazságérzetét, és biztonság iránti sóvárgását (melyet csak a legidiótább liberálisok tévesztenek össze az elvakult rendpártisággal), most már ahelyett, hogy a hatalom megszüntetni igyekezne a tiszta beszédet (amire eddig a legjobb példa a Gárda-per volt), inkább az élére áll mindannak, amit nem is olyan rég még tűzzel vassal üldözött.

És alighanem sikeresen áll az élére. Így pedig fennáll az a veszély, hogy oda a Jobbik varázsa, oda a Gárda varázsa, oda a nemzeti radikalizmus varázsa.

Tévedés ne essék: abban tökéletesen igaza van Kroko tanár úrnak, hogy nem lehet elkövetni annál nagyobb hibát, mint amikor a cél érdekében bevethető eszköz vagy segítő helyett személyesen mi magunk válunk magává a céllá, és Tomcattel sem lehet különösebben vitatkozni, amikor örvendetesnek nevezi, hogy az, amit egyesek néhány éve még csak félve merhettek kimondani, magukra vonva a szélsőségesség vádját, ma már a legelemibb társadalmi és közéleti igazságnak számít, azonban közel sem mindegy, hogy miként időzítjük a gondok egyenes kimondását, és így az azok hathatós megoldása felé vezető lépéseinket.

Az már nagyon régen látszik, hogy a politikai korrektség '68-as agyréme egyre inkább kezd kimenni a divatból, és az sem véletlen, hogy ennek okán Gyurcsány Ferenc konzervatív visszarendeződéstől retteg. Retteghet is, ugyanis ma már a napnál is világosabb: a romboló szélsőliberalizmus hamarosan csak egy rossz emlékű rémálom lesz, egy a múlt elvetett eszméi közül. Azonban ezzel együtt azzal sem árt tisztában lennünk, hogy ha efelé nem a megfelelő tempóban haladunk, akkor nagyon hamar semmivé lehetnek az eddig elért eredményeink.

Azt soha nem rejtettem véka alá, hogy véleményem szerint a cionisták által ránk erőltetett tabuk fokozatos döntögetésében újabb és újabb esélyeket kell látnunk a hungarista megoldások felé való közeledésre. (Ami alatt nem háborús tetteket értek, és nem is fajgyűlölő vagy soviniszta meggondolásokat - az ilyesmi ugyanis, ahogyan azt már világosan tisztáztuk itt a blogon, a valóságban a legkevésbé sem volt jellemző a mozgalomra -, hanem a gazdasági és a társadalmi élet modernizált, ám ezzel együtt is nemzetiszocialista hagyományokhoz visszanyúló újjászervezését. Kétségbevonhatatlan ugyanis, hogy a világtörténelem során jóformán egyedül az ilyen irányítás alatt álló gazdaság tudott békeidőben olyan módon a társadalom szociális igazságossága és ezzel együtt a csodaszámba menő jóléti gyarapodás felé mozdulni, hogy eközben nem iktatta ki az emberek életéből a valódi teljesítményekre sarkalló alapvető - de nem egészségtelenül túldimenzionált - versenyszellemet. És bár elvileg ugyanerre a modern szociális piacgazdaságok is képesek lehetnének, a cionista befolyás miatt ciklikusan megismétlődő válságok, és az emberellenes intézkedések szaporodása okán - ami alatt a fenntartható rendszerek kiépítésének csúfolt népirtást kell érteni - a gyakorlatban mégis teljességgel alkalmatlan erre a feladatra. ) Azonban hiába érünk el a társadalom formálásában újabb és újabb apróbb sikereket, ha eközben felőröljük saját erőinket.

Ha túl hamar és túlságosan széles körben válik általánosan elfogadottá a cigánybűnözés nyílt és őszinte taglalása, az a nemzeti radikálisokat, a valódi hazafias gondolatok érvényesülését gyengíti. Az EP választások előtt ez a lehető legrosszabb időzítés. Eddig bízhattunk a ballib média embereket ingerlő hallgatásában, és a liberálisok veszett szélsőségesezésében, ami joggal háborította fel a népet, és terelte őket felénk, így viszont, hogy már Gusztus-talan Péter cigányfajvédő tevékenysége is a múlté, oda a varázsunk.

Ez bizony súlyos kihívás.

Ahogy én látom, két megoldás van. Vagy tovább kell lépnünk újabb problémák megnevezése felé, vagy a korábbinál sokkal keményebbé kell tennünk a retorikánkat. Az előbbivel az a probléma, hogy a zsidókérdést (az anticionista harc szükségességét) az emberek többsége nem érzi közvetlenül a saját bőrén, ezért ezt igen nehéz úgy kommunikálni feléjük, hogy annak mozgósító ereje is legyen, az utóbbinak pedig megvan az a veszélye, hogy a túl kemény hang elriasztja tőlünk az új idők szeleihez csak lassacskán alkalmazkodni képes magyarokat.

Akárhogy is, magát a fenyegetést, a kihívást mindenképp fel kell ismernünk. Csak így tudjuk kezelni.

By SoDI


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!