Nézzük, mit üzen nekünk a hazafi.
Végiggondolva az ezredfordulótól közéleti
tevékenységemet, szomorúsággal vegyes megnyugvással látom, hogy
mindenben beigazolódni látszanak felvetéseim, úgy tűnik sikerült
többnyire a helyes irányokra ráéreznem. Visszagondolok a kezdetekre, a
2001-02-es revíziós demonstrációkra (mikor Botond fiam „Igazságot
Magyarországnak” pólóban kergette a galambokat a Ferenciek terén,
milyen édes volt…), amik tulajdonképpen arról szóltak, hogy a határon
túli magyarok kérdését megnyugtatóan csak a határok igazságos
megváltoztatásával lehet elérni, és a magyar nemzetnek ez az
igazságszolgáltatás jár.
Nézve manapság a szerbiai vagy most legújabban a
szlovákiai viszonyokat, felháborít az a pipogyaság, hogy a
közvélemény-formálók, politikusok – még a „nemzeti” tévékben, a magukat
„nemzetinek” vagy „polgárinak” nevezők is (a többiekről nem is érdemes
beszélni) – nem merik ezt felvetni. Pedig talán egyre többen belátják
már magukban, hogy a rengeteg elpazarolt energia, pénz, mellébeszélés,
európai uniós meg magyarigazolványos hitegetés helyett ’90-től már ez
kellett volna, hogy a magyar külpolitika mindent megelőző törekvése
legyen (lett is volna a revízióra alkalom, több irányban is). Persze
akkor be kellene vallaniuk, hogy rossz irányban indultak el, hibáztak,
ezt is elrontották (mint ahogy szinte mindent), és erre a mai
magyarországi „elit” tagjai képtelenek. A Gyurcsány, Bajnai, stb.
hazaárulókon már nem lepődöm meg, de szánalmas, hogy még a nemzeti
szavazók által többre becsültek sem képesek egyszer végre a sarkukra
állni, egyszer végre férfiként viselkedni.
Hogy Sólyom László azt mondta volna ott a
Komáromi hídon, hogy „nem érdekel, tartóztassanak le, ha mernek, de én
átmegyek magyar testvéreimhez.” Ezen tette előtt nyilván – mint sokan
mások a radikálisok közül – én is fejet hajtottam volna, történelmi
tett lett volna a részéről. De nem, inkább gyáván megfutamodott, és
azóta ennek a „bölcs” döntésnek az ideologizálása folyik. (Bezzeg nem
volt ilyen vehemens a most felháborodottan „okoskodók” nagy része,
amikor minket viperával vertek tavaly novemberben Dunaszerdahelyen!).
Persze, ha Orbán Viktor 2006. október 23-i dicstelen cserbenhagyó
szereplésére gondolok (pedig azért nem a „doni fronton” kellett volna
helytállnia, csak a Deák téren, a népe élén), akkor nem lepődök meg. És
most mégis, reménykedő tömegek fordulnak Orbán Viktor és emberei felé.
Vajon ad-e erőt ez a bizalom nekik, hogy eddigi
önmagukon túllépve, végre képesek legyenek a magyar nép érdekében nagy
döntéseket hozni, nagy tetteket végrehajtani? Vajon képesek-e Slotának
meg Ficonak megmondani – itt van rá a remek alkalom -, hogy ha minden
szlovákiai iskolában reggelente boldog arccal a szlovák himnuszt éneklő
szlovák gyerekeket akarnak látni, akkor itt az idő, hogy mindenki
megelégedésére létrehozzák ehhez a „megfelelő Szlovákiát”, és egy
igazságos határmódosítással a mindig „rebellis” magyaroktól végleg
megszabadulva, innentől felhőtlenül – minden magyar zúgolódás zavarától
mentesen – élvezhessék ezt a „felemelő” látványt? Vajon képesek-e az
országunkat romba döntő tolvaj, bolsevik gazembereket végleg
kigyomlálni a magyar közéletből, miközben ehhez a saját soraikba is
bele kell vágjanak, itt-ott rendesen? Vajon képesek-e belátni, hogy a
rendszerváltó politikusok annak idején a kerekasztalos mutyizáskor úgy
elrontották a dolgokat, hogy tragikomikus módon a ’90 óta eltelt 20
évből 12-ben(!) tulajdonképpen azok a bolsevikok kormányozhatták az
országot, akiktől a rendszerváltással meg akartunk szabadulni? Vajon
képesek-e minderre? Nem nagyon bízom ebben, azt látva, hogy még egy
előrehozott választás kiharcolására sem képesek mióta, és érthetetlen
módon még tavaszig akarnak siránkozni azon, hogy a Bajnai kormány hogy
taszítja még mélyebbre az országot, ahelyett, hogy az elégedetlenség
élére állva elzavarnák őket még ősz elején.
A rendszerváltás óta most már eltelt annyi idő,
hogy történelmi összehasonlításokat tudunk tenni az elmúlt 100 év
politikai korszakainak vonatkozásában. Gondoljunk bele, hogy a sokat
támadott, tekintélyelvűnek (mi abban a rossz?), antidemokratikusnak
nevezett „Horthy korszak” hasonló időtartamot felölelő időszaka alatt,
a totális mélypontról indulva (közel 400 év osztrák uralom után,
feldarabolt, megcsonkított, kifosztott országgal, ellenségek vicsorgó
gyűrűjétől körülvéve), minden hibájával együtt képes volt az országot
felfelé ívelő pályára állítani, gazdaságilag, kulturálisan
előremozdítani, hadsereget létrehozni, és az elveszett területek egy
részét visszaszerezni. Pedig akkor is volt világgazdasági válság. (Az
Európát elborító háború éveit már nem tekinthetjük a jelennel
összevethető időszaknak, bár Isten óvjon, hogy a jelenlegi rendszer
keretei között érjen minket egy hasonló háború, mert akkor jó, ha egy
Pest-megyényi területünk marad.) Ehhez képest az elmúlt 20 év liberális
demokráciájának micsoda kudarca, hogy 1920 beszűkült helyzeténél
összehasonlíthatatlanul jobb pozícióból indulva, sokkal nagyobb
mozgástérrel, sőt történelmi lehetőségek sorával rendelkezve a Trianoni
időket idéző mélypontra jutott. Abszurd módon sikerült az őt megelőző
Kádár-rendszer (mellyel szemben a rendszerváltás tulajdonképpen
megfogalmazta önmagát) csődjét is messze alulmúlnia, és az onnan
megörökölt vagyon felélésén, az infrastruktúra szétzilálásán, és egy
halom további hitel felvételén túl, nem tud semmit felmutatni, ha csak
a bűnözők, buzik, transzvesztiták, drogosok jogainak kiterjesztését nem
számítjuk eredménynek. Sőt, az olyan ’90-es évek elején a térségben
induló új államok, mint Horvátország, Szlovénia vagy Szlovákia mögé is
sikerült lecsúszni mára. Micsoda botrányos kudarc ez!
Gyalázat!
Már hallom is a Fideszes mentegetőzést, hogy az ő
négy évük az más volt, mint az utóbbi nyolc. Persze fel lehet bontani a
korszakokat további részekre, fel lehet bontani Horthyét és Kádárét is,
de azért csak egy korszak marad, amely bizonyos alapelveken és
„értékeken” nyugszik. Ebből a szempontból az elmúlt 20 év bizony
ugyanazon a liberális alapelveken ül, ugyanazon képviseleti rendszeren,
ugyanazon a rossz közgazdasági iskolán, ugyanazon rossz külpolitikai
alapvetéseken (pl. EU tagság). Ha egy új politikai erő ezt az országot
fel kívánja emelni, akkor először ezeket az alapokat és „értékeket”
kell felülvizsgálnia, és újakat lefektetni helyettük, különben maximum
csak egy hullámvetésre lesz képes – mint a Fidesz kormány ’98 és 2002
között – a magyarság egyelőre feneketlen mélységbe tartó jövőjének
zuhatagában.
Budaházy György