Igaz ugyan, hogy Pákó tegnapi szereplése a Bombagyárban talán nem érdemli meg, hogy ennyit foglalkozzunk vele, azonban nagyon hülyének érezném magam, ha a két órás rádióműsor végighallgatása után nem árnyalnám egy cseppet azt, amit éjjel „realitásérzék” címmel írtam. Hatalmas szerencse, hogy a személyes blog sokkal kötetlenebb forma bármi másnál, így nem kell, hogy kössön bármi féle terjedelmi megfontolás.
Mint ahogy már sokszor leírtam ezen a helyen, én az egyik legnagyobb erényemnek a rendíthetetlen következetességet tartom, ami egészen pontosan abban mutatkozik meg, hogy legjobb igyekezetem szerint próbálok úgy fogalmazni, hogy az ne ütközzön semmi mással, amit korábban leírtam. Ennek szellemében most sem akarok ellentmondani saját magamnak, de egyik írásom apró árnyalása ennek ellenére is hiányzik innen.
Azt éppen a napokban fejtettem ki viszonylag részletesebben, hogy ha eredményeket akarunk elérni a közvélemény megszólításában, akkor szét kell tudnunk választani a mély tényszerűséget annak hatékonyan kommunikálható formáitól. Vagyis hiába tudjuk, hogy amit mondunk, az egyetlen üdvözítő igazság, már ennek a ténynek a világos kifejtése is ellenérzéseket válthat ki azokból, akikbe a liberális média agymosása majdhogynem beleégette az erkölcsi relativizmus, és ezen keresztül az ideológiai sokszínűség haladó szellemiségének ártó mételyét.
Nekünk ezt a falat úgy kell áttörnünk, hogy lépcsőzetesen építkezünk, mert ha szívósan haladunk, megharcolva minden apró eredményért, és szilajan megvetjük a lábunkat, mindahányszor akár csak egy talpalattnyit is hátrébb akarnak taszítani minket az ellenségeink az így elért pozícióinkból, akkor belátható időn belül megvalósulhat mindaz, amit a vörös hordák beözönlése méltatlan módon szakított meg annak idején.
Értelmetlen dolog tehát afelől megközelíteni a kérdést, hogy mindazt, amit Tomcaték elmondtak Pákónak a háború előtti eszmékről, és a mai társadalmi viszonyokról, igazak-e, elvégre az, aki tisztán lát, magától is egyértelmű választ tud adni erre a kérdésre, a többiek pedig még nem érettek meg arra, hogy a maga lecsupaszított valójában tárjuk fel számukra az igazságot, és az ehhez kapcsolódó eljárásmódokat.
Abban viszont szerintem megegyezhetünk, hogy bizonyos történelmi személyek szerepéről ilyen végletesen direkt közlésmód, pláne mikrofonközelben, semmiképpen sem időszerű. A fokozatosság elvének hasonló módon történő megsértése olyan dolog lehet, ami elképzelhetetlenül nagy akadályokat görgethet a nemzet valós felemelkedése, és a Kárpát-medence tudományos alaposságú optimumra formálása elé. Természetesen erről itt még nincs szó, elvégre a rádióadás hangvétele egyértelművé tette az ironikus felhangot, ugyanakkor mindez óvatosságra int minket, nehogy a humor eszközén keresztül elhamarkodottan lépjünk meg egy olyan szintet, melynek fogadásához még nem ágyaztuk ki a közvélemény tudatában a jól kigondolt helyet.
Nem lehet túlbecsülni ugyanis annak fontosságát, hogy milyen magas szintű önuralom szükségeltetik mindannyiunktól ahhoz, hogy ne töltsön el minket a mélyen gyökerező természettörvények, és az emberek mindennapjait megkeserítő ezernyi probléma megoldását jelentő tényszerű ismeretek kizárólagos birtoklása nyomán egy rosszul felfogott felsőbbrendűség-tudat, ugyanis ez a szellemi kincs a számunkra nem önkényes hatalmat, hanem éppen ellenkezőleg: szörnyű nagy felelősséget jelent.
Itt van előttünk egy bitang ellenség, amelyik csápjaival átfog mindent, és ha valahol meglát minket, akkor tébolyult dühhel próbálja szétroncsolni a kezünket, mellyel fogódzót keresünk a további útounkhoz. Ha közvetlenül a polipnak támadunk, mert nem vagyunk képesek várni, akkor a szörnyeteg könnyűszerrel taszíthat minket a mélybe, seperc alatt semmivé téve azt a rengeteg erőfeszítést, amivel mostani helyünkre jutottunk. Tudjuk, hogy idegőrlő a néhol véget nem érő folyamat újabb apró szintjeiért küzdeni, ha látjuk és ismerjük azt a fényességet, ami az út végén, a csúcson várja nemzetünket, és a Kárpát-medence minden más természetes lakóját, azonban tisztában kell lennünk vele, hogy a média láthatatlan hadteste sokkal alattomosabb bármilyen, fizikai valójában is megjelenő fegyveres hadseregnél, mert amíg annál viszonylag könnyen mérhetjük fel az erőviszonyokat, addig a balliberális média erős gyengülésének nincsenek látványos jelei, ami hamis elégedetlenségre, és így a lépcsőfokok - elhibázott - kettesével történő szelésére késztethet minket.
Nem jelenti az elveink feladását, ha az igazságot olyan mázzal tálaljuk a nyilvánosságnak, ami még a cionisták által meghülyített birkák számára is emészthetővé teszi azt. Ha egy szintet már befogadtak, akkor pedig nyugodtan lehet tovább lépni, egészen addig, amíg el nem érjük a végső célunkat.
Nehogy félreértse bárki is: itt nem arról van szó, hogy tilos lenne keményen beszélni, mondjuk a molotov-dobálókkal kapcsolatban megfogalmazott utólagos szolidaritás kimutatásával, vagy akár a határozott utcai kiállás propagálásával. Itt mindössze olyan ideológiai megfontolásokról beszélek, melyeket bizonyos szakaszban rettenetesen káros lehet a fokozatosság elvének figyelmen kívül hagyásával kommunikálni.
Ne feledjük, hogy most éppen a társadalmi bázisképzés időszakát éljük, amikor folyamatosan egyre többen csatlakoznak hozzánk. Ezek nem kis része máshonnan jött, és fokozatosan ébred rá az igazságra. Őket nem lehet egyből olyan elvekkel letámadni, aminek a következetes elutasítására nevelték őket, amióta csak az eszüket tudják.
Minden jószívű magyar ember könnyedén eljuthat arra a szintre, hogy kinyíljon a szíve az igazságra, azonban csoportszinten mindenképpen hagyni kell, hogy ez valamelyest autodidakta módon alakuljon ki, különben méltatlanul szubkulturális szerepbe kényszerítjük nemes küzdelmünket, mint ahogyan ez nem egy alkalommal történt az elmúlt évtizedekben.
Nem vitatom persze, hogy néha a sokkterápia is hatásos lehet, ha az ember életében elsőként találkozik a tényekkel, azonban ehhez az oktatási eszközhöz csak fokozott óvatossággal szabad nyúlni, mindenképpen bizalmas közegbe helyezve az efféle közlésmódot. Egy több tízezer ember által figyelt rádió -és netes tévéadás tehát nem feltétlen a legmegfelelőbb ehhez. :D
A nagy tömegre gyakorolt hatás tekintetében ugyanakkor ennek ellenére sem tartom rossznak ezt a fajta poénkodós tálalást, mert remek mód ahhoz, hogy aki nem érett még meg a befogadásra, az poénra vegye, a többieknél viszont tiszta megvilágosodást idézzen elő. Eme gondolatsor mentén továbbra is fenntartom, hogy gratulálok a Bombagyár munkatársainak az áldozatos munkájukért, mert minden szempontot összevetve arra juthatunk, hogy ez az adás kizárólag arra volt alkalmas, hogy előmozdítsa a mozgalmi célokat. (A magyarázat erre a következő: Azokat a negatív hatásokat, amik egy komoly hangvételű kinyilatkozásnál megmutatkoznának, tökéletesen kioltotta az átható ironikus jelleg, míg a pozitív hatások kompenzálására szinte semmi sem szolgált.)
Amellett viszont, hogy Pákó éleslátására, és intelligenciájára vonatkozó állításaimat továbbra is változatlan formában fenntartom, annyival árnyalnám ezt, hogy bár most Pákó nyilvánvalóan sokkal közelebb került az igazsághoz annál, mint ahol eddig állt, azonban azt ennek ellenére is helytelenül mérte föl, hogy az információ befogadásának, és - nagyon helyes - asszimilálásának módja saját szempontjából vajon a lehető legoptimálisabb módon történt-e, vagy sem (tekintettel ugye a nyilvános felvételre).
Röviden összefoglalva: A Bombagyárnak továbbra is tisztelet, mert megint előmozdítottak valamit, és Pákónak elismerés, mert valóban az igazság felé mozdult el, de ezt a gyönyörű öntudatra ébredést talán végezhette volna konszolidáltabb módon is. :)
By SoDI
Kapcsolódó saját anyagok: