Miután többek között kedvenc házi malacocskánk már nagyon hiányolja az olyan írásaimat, melyekben annak a kérdését taglalom, hogy kit, mikor, hol, és miért „kell” szarrá verni, azt hiszem, időszerű érintenünk ezt a témát (még ha valójában soha nem írtam ilyesmiről, és nem is tervezem), már csak azért is, mert rohamosan közeledik szeptember 20-a, amikor a jelek szerint ismét lesz alkalma a rendőröknek és a hazafiaknak összemérni, hogy az utolsó találkozás óta ki tudott elsajátítani hatékonyabb taktikai módszereket.
Nos, arra a kérdésre, hogy kit kell megütni, és arcon rúgni, nyilván úgy hangzik az egyszerű válasz, hogy senkit, helyette eridjen mindenki a zöld mezőre, madárdalra virágokat szedni csokorba. És bár az élet ilyen egyszerű sablonhelyzeteknél rendszerint bonyolultabb szituációkat produkál, nyilvánvaló, hogy a bonyolultabb helyzetleírás vonatkozásában is hiba lenne konkrétan operatív célpontként nevesíteni bármilyen személyt, vagy csoportot.
Az ugyanis nagyon egyértelműen elítélendő szélsőség lenne, ha foglalkozása, származása, vagy a klasszikus határokon belül mozgó politikai véleménye miatt bárki is rá akarna támadni bárkire. Minekután viszont én sziklaszilárdan hiszem, hogy ilyesféle valódi szélsőségek nem élnek ebben az országban, logikusan adja magát a kérdés, hogy akkor mégis kiket szoktunk mi az utcán látni, amint eltakart arccal éppen megvívják a maguk harcát, és mit érdemes gondolni róluk.
Nos, nekem ezzel kapcsolatban van egy olyan véleményem, hogy aki támadást kezdeményez egy békés szándékú csoport vagy egyén ellen, az ott forduljon fel, ahol van. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha valaki csupán az erőszak öröméért bocsátkozik összeütközésbe olyan módon, hogy maga kezdeményezi, azt az esetek többségében nem igazán lehet tiszteletreméltó megnyilvánulásként értékelni, az ilyen ember ugyanis sokkal inkább megvetést érdemel. Ilyenformán tehát én határozottan rossz véleményen voltam tavaly október 22-én azokról a fiatalokról, akik a Nagymező utcában, a tök békés Toroczkai László mellett állva elkezdték a botjaikkal verni a rendőrök pajzsát - anélkül, hogy a rendőrség produkált volna bármilyen olyan aktivitást, aminek ez az arányos ellentételezésének lett volna tekinthető.
Az szintén teljes mértékben elfogadhatatlan, sőt aljas, állatias fertelem, ha valaki pusztán a bőrszíne miatt alkalmaz erőszakot bárkivel szemben is, és ugyanígy pusztán a politikai véleménye miatt sem fogadható el, ha valaki bántalmaz bárkit is. Ez még akkor is érvényes, ha az illető egy balliberális médium folyamatosan mocskolódó képviselője.
-
Látható tehát, hogy voltaképpen az alapkérdések vonatkozásában annak ellenére sincs vita köztem és a bírálóim között, hogy felületesebben szemlélő olvasóim tudatáig eddig csak az jutott el, hogy az utcai kiállás határozottságát érintő vitákban általában következetesen a kevésbé pacifista vélemény mellé szoktam állni. (Ez különben azért van, mert aki szerint én erőszakpárti vagyok, az egyszerűen nem áll a szövegértésnek azon a szintjén, hogy értelmezni tudja, amit erről a kérdésről írok.)
Nemrég írtam egy hosszabb gondolatmenetet arról, hogy miért is vagyok én nemzeti. Ott világosan kifejtettem, hogy politikailag azért vagyok ott, ahol, mert szeretek távol állni minden valódi szélsőségtől, és helyette a józan észt igyekszem képviselni. Márpedig erősen hiszem, hogy a józan ész birtoklásának az a félreismerhetetlen jele, hogy ha az ember - amikor csak teheti - mindig igyekszik elvonatkoztatni a dolgok demagóg egyszerűsítésétől, és képes a maguk finom fokozataiban szemlélni a különféle jelenségeket. Meg kell lennie az emberben a megfelelő bátorságnak, és szellemi igényességnek ahhoz, hogy mélyebbre ásson a valódi okok irányába.
Ilyenformán bármivel kapcsolatban is az erőszakos megoldás elsődleges preferálása bár egy elítélendő álláspont, azonban legalább ugyanennyire beszűkült, ostoba gondolkodásra vall az, ha valaki a legminimálisabb tolerancia nélkül viszonyul ehhez a bonyolult kérdéshez. Amikor ugyanis mérvadó szaktekintélyek sorra erősítik meg, hogy egyes élethelyzetek mennyire komplikálttá tudják tenni a különféle egyedi cselekmények megítélését (csak címszavakban Morvai Krisztinától: „szándékváltás”, „akaratlanul kirobbanó feszültség”), akkor teljes joggal nézzük pontosan ugyanúgy le azoknak az embereknek a gondolatait, akik az utcai rendezvények békétlenebb szavaival kapcsolatban a jelenleginél erősebb fellépést sürgetnek, mint ahogyan tesszük azt a cionizmusra utaló indoklás nélkül hét pofára zsidózó injekciósok esetén is. Ugyanis mindkettő pontosan ugyanakkora szellemi sötétségre vall.
-
Az árnyalatokban való gondolkodás, vagyis a dolgok valós jellegéhez közelített szemléletmód ugyanis egyértelműen az emberi észjárás egy magasabb, kiforrottabb, és ezáltal tisztább formája. Sokkal inkább az, mint bármilyen túlegyszerűsítő toposz szajkózása.
Ilyen körülmények között pedig a legkevésbé sem élem meg szégyenként, hogy esetenként eszem ágában sincs az elítélés hangján szólni a nemzeti oldal fenegyerekeinek néhány merészebb, és határozottabb mozdulatának látom, hanem inkább saját egyértelmű intellektuális fölényemként könyvelem el mindezt; már ami ennek a konkrét kérdésnek a megítélését illeti.
Mert ugye, az utcai erőszakról szólva mindenképpen meg kell említeni, hogy ha a 2006. október 23-ai Fidesz nagygyűlés után egy életre megnyomorodott ártatlanoknak egy határozott, de arányos védekező válaszcsapás árán lehetőségük lett volna elkerülni a sérüléseiket, akkor erre egyértelműen meg lett volna minden joguk. Megemlíthető továbbá az is, hogy az MTV ostroma környékén olyan sok volt a közvetlen és egyértelmű történelmi párhuzam, hogy a tevőleges résztvevők nagy része bizony alapos okkal hihette azt, hogy amit tesz, az amnesztiára érett, tehát voltaképpen kvázi jogszerű viselkedésmód, ennek pedig illene egy az egyben elporlasztania az ő jogi felelősségüket. Ezt a látásmódot követeli meg a mindenre kiterjedő, intelligens elemzés igénye, és ezt hagyja figyelmen kívül az a szélsőségesen együgyű demagógia, amitől én - gondolkodó, normális ember lévén - igyekszem minduntalan elhatárolódni.
Ugyanígy a közszereplők, vagy kedvelt ballib fordulat szerint a „más véleményen lévők” elverése kapcsán igenis illendő megemlíteni, hogy például Csintalan Sándorra nem azért haragudott meg a nemzeti oldal, amiért folyamatosan mocskolta a magunkfajtákat (ezt nagyon egyszerű belátni, ugyanis ha ez másként lenne, akkor többek közt Bolgár György is félhetne), hanem azért, mert aljas és piszok módon következetesen letagadta Simon Perez, izraeli államelnök elszólását, melyben ő bevallotta, hogy már felvásárolták Magyarországot. Vagyis Csintalant nem a véleménye miatt, hanem a folyamatos, és kitartó hazudozása miatt verték el. Önmagában ugyanis az, hogy valakinek más a véleménye, senkinek a szemében nem ad okot ilyesmire - én legalábbis nem hallottam, vagy láttam olyan véleményt, ahol valaki ilyen indok alapján helyezett volna kilátásba bántalmazást bárki ellen is. Az tehát, hogy bárkinek is félnie kellene a véleménye miatt, egy utolsó, szemét hazugság; és ugyanígy tény, hogy rólam állítani ilyet nem más, mint utolsó rágalom.
Legvégül pedig itt van a balliberális újságírók, közelebbről az Indexes operatőrök elnáspángolásának a kérdése, amivel kapcsolatban a leggyakrabban kapok kritikát a politikai ellenlábasaim részéről, mondván, hogy szerintük én támogatom az ellenük irányuló erőszakot, sőt, ahogy fogalmaznak: „örülök neki, és uszítok rá”. Nos, ezzel kapcsolatban engedjétek meg, hogy két apró példát hozzak fel.
Az egyik egy fényképről szól, amit az Indexhez nagyon közeli ideológiai töltetet képviselő 168 óra című újság fotósa készített rólam tavaly ősszel. Az illető eljött a lakásomhoz, és elsétáltam vele a közeli parkba - mondván, hogy zöld háttér előtt, napsütésben nyilván sokkal előnyösebb képet lehet készíteni rólam. A fotós srác jóindulatában bízva kritika és gyanakodás nélkül követtem minden egyes instrukcióját arra vonatkozóan, hogy merre fordítsam a fejem, hova nézzek, miként tartsam a kezem, és hova emeljem azt, minek eredményeként életem eddigi legelőnytelenebb felvétele készült el rólam, melyen úgy nézek ki, mint valami torz elmebeteg. Nagyon egyértelmű tehát, hogy az elkattintott mintegy 20-30 felvételből következetesen a legelőnytelenebbet válogatták ki a szerkesztőségben. Amint utólag kiderült ugyanis, a 168 óra munkatársainak nem azért volt szüksége arcképre, hogy az illusztrációként szolgáljon hozzám, hanem azért, hogy egyrészt lejárassanak engem, másrészt pedig rémisztgessenek velem. Nos, ez minden, csak nem tájékoztatás, nem újságírói munka.
A másik példa, amit említeni szeretnék, Tomcaté. Igen rövid, ezért bátorkodom teljes terjedelmében idézni.
Hogyan csúsztat az Index (már megint)?
Blog - Tomcat
A Kossuth téren ma délután - nem mondom, hogy váratlanul - rám rontott egy vörös fúria, és a fasizmus elleni harc szellemében nekem szegezte a kérdést:
- Hát te meg mit keresel itt, te szemét?!
Mire én:
- Miért? Maga mit keres itt?
A nyanya még rikácsolt egy sort, utasítgatva, hogy hová menjek, majd dühödten elcsattogott békefelvonulni. Meg se említettem az esetet saját riportomban, mert annyira jelentéktelen.
Az Index kamerája rögzítette az eseményt. Benne is van a videóriportjukban. Természetesen a felvételt úgy vágták meg, hogy a nyanya rikácsolása ne legyen benne, és úgy nézzen ki, mintha én kötnék bele azzal, hogy "maga mit keres itt?"
Az Index riportereinek ezúton üzenem, hogy ha még egyszer meglátom, hogy felém fordítják a kamerájukat, előbb azt töröm össze, aztán az orrukat.
Előre jelzem, hogy felesleges azzal jönni, hogy ez csupán két „kiragadott példa” a ballib sajtó egyes tagjainak szándékosan torzító, manipulatív, és hazug szerkesztési módszeréből, ugyanis nagyon hosszan lehetne még folytatni a sort.
-
Kimondhatjuk tehát, hogy miután, aki a fent leírt módszereket alkalmazó gyakorlatot folytat, nehezen tekinthető újságírónak, hiszen ehelyett közvetlen a valóság rosszindulatú kicsavarására törekszik, a vele szemben megvalósuló, esetenként határozottabb fellépés ugyanígy nem tekinthető újságírókkal szembeni erőszakos cselekedetnek - még akkor sem, ha szigorúan véve jogilag ennek ellenére is egy elmarasztalás hatalmi igényét maga után vonó mozdulat, tehát olyan védekezési mód, amit egy jogkövető magatartást folytató személy előzetesen semmilyen körülmények között nem bátoríthat. Abba pedig szeretném minél több reményemet helyezni, hogy mi, a nemzeti ügyek elkötelezett hívei, kivétel nélkül mind a jogtisztelő magatartás feltétlen hívei vagyunk. ;)
Látható tehát, hogy igenis jogos igény mindenki részéről, hogy ne legyen részese hasonló, saját magára vonatkozóan kiszámíthatatlan hatású manipulációnak (például e kontrollálhatatlan hatás kapcsán mást ne mondjak: az ominózus 168 órás kép sokkal nagyobb „karriert” futott be, mintsem azt valaha is gondoltam, hiszen előszeretettel használják mindenhol, ahol rólam van szó).
Az ugyanennyire egyértelmű, hogy kint a terepen igencsak korlátozott a hasonló áldozati szerep ellen védekezni kívánó emberek helyszíni mozgástere. Ezzel kapcsolatosan pedig megint csak visszakanyarodunk ahhoz, amit Morvai Krisztina fogalmazott meg a bizonyos pontokat a körülmények kényszerű összejátszása folytán átlépni kényszerülő szereplőkkel kapcsolatban, és ami nagyjából így foglalható össze: önmagában a cselekményük akkor lenne jogsértő, ha nem lennének felhozhatóak mellettük olyan mentő körülmények, melyek tudományosan bizonyított pszichikai jelenségekre vezethetőek vissza, vagyis melyek így nyilvánvalóan feloldják az egyébként racionális viselkedést tanúsító emberek pillanatnyi ítélőképességét is.
-
Ettől persze egy, a normalitás keretei között gondolkodó írástudónak távol illik állnia attól, hogy bármi hasonlóra bíztasson, azt azonban látnunk kell, hogy ez még nem zárja ki azt az érthető utólagos örömöt, ami egy hasonló eset kapcsán a saját, vagy a barátai által elszenvedett, manipulatív tudósítás iránti elégtétel gyanánt teljesen természetes módon tör elő az emberből. Éppen ezért hasonló öröm miatt hiba lenne bárkinek is szégyenkeznie.
Egyetlen dologra érdemes figyelni tehát, ha megvizsgáljuk akár az erőszak, akár bármely más kapcsolódó kérdést, ami egy nemzetvédő rendezvény eseményeivel kapcsolatban felmerülhet, - nevezetesen azt, hogy gondolkodásunkat minden körülmények között próbáljuk meg mentesíteni az egyszerűsítésektől, az együgyű frázisoktól, és helyette mindig a maga komplexitásában tárjuk fel az okokat, hogy így egy gondolkodó embertől minimálisan elvárható objektivitással, és minimális intellektussal legyünk képesek közelíteni a témához.
Ugyanúgy, ahogy én is teszem.
Tessék példát venni rólam.
By SoDI
Kapcsolódó:
