Orbán Viktor mai beszéde után már előre látom, amint a józan ész képviselőiként tetszelgő szélsőliberális magyarfalók fröcsögő nyállal ragadják meg a lehetőséget, hogy minden fórumon világgá kürtöljék, milyen végletesen demagóg, és valós alternatívákat nélkülöző előadást hallottunk.
Látni fogjuk majd, amint arról értekeznek, hogy ahol nincs, ott a legmagasztosabb retorikai pátosz sem képes pénzt teremteni, és hogy a gondoskodó állam ígérete valójában felelőtlenül csapja be, és ösztönzi tétlenségre az embereket; elvégre, ha nincs szükség erőfeszítésekre a jóléthez, mert az állam bácsi úgyis megsegít, akkor értelmetlen minden személyes küzdelem.
A probléma ott kezdődik, hogy ezek, akik hasonló módon fogják tálalni Orbán Viktor szavait, valójában csak azért teszik ezt, mert a szürke materialista sivárságtól, ami az agyukra telepedett ebben a minden szellemi értéktől eltávolodott társadalmi környezetben, nem látnak tovább a saját korlátoltságukon.
Ha ugyanis vesszük a fáradtságot, és egy pillanatra elvonatkoztatunk a rövidtávú számviteli mérlegszemlélet minden mást elnyomó neoliberális agyrémétől, akkor rájöhetünk, hogy a gyökértelen világpolgárok minden ellenkező híresztelésével szemben nem a nemzeti gondolat az, ami kontraszelekcióra épül, hanem éppen ellenkezőleg; ez áll tőle a lehető legtávolabb.
Igazán röhejes olyanok szájából hallani, akik másfél éve még felelős, hazafias bátorságot láttak az öszödi beszédben, hogy bizonyos állapotok megváltoztatása azért nem lehetséges, mert nincs rájuk kellően kidolgozott alternatíva. Ha ugyanis Gyurcsány Ferenctől elfogadható volt az olyan érvelés, miszerint "bár három lépésnél nem látunk előbbre, de ennek ellenére is töretlenül kell haladnunk", akkor igazságtalan, és visszás dolog ugyanennek a céltudatos magabiztosságnak a létjogosultságát elvitatni, csak azért, mert éppen a másik oldalról érkezik.
Sok rossz mondható el ugyanis Gyurcsány Ferencről, de az az egy nem, hogy könnyen meghátrálna. Kellett persze hozzá egy nagy adag gátlástalanság, és törtető taposás is ahhoz, hogy eljusson oda, ahol most áll, azonban ha mindez nem társult volna egy belülről jövő, kirobbanó energiájú tettvággyal, akkor Fletónk végérvényesen megrekedt volna a párt vidéki átlagkádereinek középszerűségében. Ha tehát van olyan dolog, amit nyugodt szívvel eltanulhatunk tőle, akkor ez a fajta kitartás mindenképpen az.
Orbán Viktor éppen ezt, a saját magunkba vetett bizalmat akarta erősíteni ma este. Vissza akarta adni a hitet abban, hogy megfelelő akarattal képesek lehetünk megvalósítani az álmainkat, melyek egy szebb, jobb, és élhetőbb ország irányába mutatnak. Világossá tette, hogy nem szabad megrettennünk a problémáktól, és nem hallgathatunk azokra, akik a legváltozatosabb okokkal árasztanak el minket arra nézve, hogy mit és miért nem lehet megtenni; helyette bátran előre kell tekintenünk, és el kell indulnunk, bízva abban, hogy kellő időben minden nehézségen könnyűszerrel lépünk majd át.
És igaz ugyan, hogy szintén ma este hangzott el az utóbbi idők egyik legnagyobb hazugsága is, nevezetesen hogy a békés népi tiltakozás legfejlettebb formája a népszavazás (holott a francokat, elvégre az általános munkabeszüntetés, vagy a közúti blokádozás sokkal hatásosabb nála), azonban azzal, hogy erőt öntött a lelkünkbe, és táplálta bennünk a reményt egy boldogabb életben, melyért mi magunk is tehetünk, mindenképpen a helyes irányt találta meg.
Ebből a megvilágításból én magam azért voltam megelégedve a beszéddel, mert végső soron hasonó irányvonalat képviselt, mint a mindannyiunk által oly nagyon tisztelt Budaházy György. Mert bár a célmegjelölésben, a retorikájukban, és módszereikben kettejük között ég és föld a különbség, abban, hogy nem szabad megkeserednünk, hanem töretlen hittel kell dolgoznunk, és haladni a szebb jövő felé (mert ha így teszünk, akkor könnyűszerrel fogunk átlépni az összes akadályon), mindenképpen közös nevezőn vannak.
A lelkesedés tehát biztos közös pont, hiszen minden szóba jöhető lehetőséget ki kell használni, ami csak a legkisebb mértékben is kellemetlen lehet az ellenségeink számára. Hogy ennek végső határát a népszavazás, a blokád, az égő autók, vagy esetleg hébe-hóba megviperázott hazug újságírók jelentik, az már csupán egyéni ízlés kérdése.
Személy szerint azon a véleményen vagyok, hogy mindenképpen arra kell törekedni, hogy egyetlen ember se szenvedjen tartós sérülést, és ezzel együtt lehetőség szerint kerülni kell az értelmetlen mértékű pusztítást, azonban látnunk kell, hogy még így is a felesleges erőszakot nélkülöző módszerek igen széles tárháza áll a rendelkezésünkre.
Csak remélni tudom, hogy a március eleji népszavazás egyértelmű sikere után, 15-én a nép megragadja az alkalmat arra, hogy mindenképpen érvényt szerezzen a néhány nappal korábban egyértelműen kinyilvánított akaratának.
Van egy cél. El kell érnünk.
Aztán pedig majd elgondolkodhatunk a bocsánatkérésen.
By SoDI